Vissza a magyar útra! (Nagy Tibor interjúja)

Bognár József: Vissza a magyar útra! (Nagy Tibor interjúja) | .::antidogma.hu::.

Bognár József: Vissza a magyar útra! (Nagy Tibor interjúja)

antidogma.hu, cs, 2010/07/01 - 21:19

 Az elmúlt húsz év szellemi mozgásainak egyik ma már legendás előharcosa volt a Hunnia c. folyóirat. A múlt század kilencvenes éveinek elején már mindenről írtak ebben a lapban, amit ma már sok ún. hivatalos lap (Magyar Fórum, Magyar Demokrata, Magyar Nemzet stb.) is megfogalmaz, legyen az magyar őstörténet, nemzeti sorskérdések, jobboldaliság, holokauszt stb. De a kezdet, a tabudöntések mindenképpen a Hunnia (és a szintén akkori Szentkorona) érdeme. E lap egyik szerkesztője volt Bognár József.

K.: Ha az írásaidat olvasom, feltűnő bennük a magas fokú tájékozottság a történelemben, a filozófiában, a vallásokban. Honnan ez a felkészültség?
B.J.: A teológiától kezdve a filozófián és a gyógypedagógián keresztül az iranisztikáig sok mindent tanultam, de a legfontosabb az, hogy ötéves korom óta állandóan olvasok, ez a kedvenc időtöltésem. Egy idő után pedig meg kell tanulni szelektálni. Az ember ennek birtokában már néhány sor elolvasása után látja, hogy értelmes, amit olvas, vagy ostobaság.

K.: Több száz írásod jelent meg az elmúlt húsz évben, de önálló köteted nincs. Pedig ha arra gondolok, hogy némelyek szerint, akik jól ismernek, te vagy a mai magyar jobboldal csendes spiritus rectora, akkor ez kicsit érthetetlen. Arról nem beszélve, hogy te hoztad be először vagy újra a magyar köztudatba Padányi Viktort, Istóczy Győzőt, Milotay Istvánt, elindítottad a Pannon Frontot, az európai Új Jobboldal főideológusát, Alain de Benoist-t, akinek két könyvét (Jézus és testvérei. Gondolatok a vallásról és a hitről, 2005; Hogyan lehetünk pogányok?, 2008) is kiadtad Gazdag Istvánnal. Nem utolsósorban pedig te fogalmaztad meg a legvilágosabban és elsőként nálunk a jobboldaliság fogalmát, ahogy egyáltalán nem tiltakozol, ha pogánynak nevez néhány katolikus püspök.
B.J.: Mert az vagyok. Nálunk a pogány kifejezésnek rendkívül rossz a kicsengése, pedig eredetileg csak annyit jelent, hogy vidéki. A IV. században hatalomra jutott keresztények mint városi gyökértelen, kozmopolita ideológia képviselői a más kultuszokhoz kötődőket nevezték lenézően így, kb. a mai mucsai vagy maradi szó értelmében. A kereszténység egyébként mindent pogánynak nevez, ami nem ő. Így pogány volt Arisztotelész, Hippokratész, Archimédesz, Püthagorasz, aztán Szophoklész, Pheidiász, Cicero stb. stb. De uralomra kerülésük után mint pogány dolgot tiltották be a színházakat, szüntették meg másfél ezer évre az olimpiákat, gyújtották fel a könyvtárakat, pusztították el a templomokat stb. De ez régen volt. Aztán sok évszázados pusztítás után rájöttek a pápák, hogy ha nem jön a Megváltó, addig élni is kell, lehetőleg minél jobban. Na, itt kezdődik a reneszánsz és az emberi élet normalizálódása térségünkben. De a magyar kultúra nagy része is a kereszténység ellenében virágzott fel. Gondoljunk csak irodalmunkra. Csokonai, Petőfi, Arany, Vörösmarty, Mikszáth, Katona, Kosztolányi, majd napjainkban Németh László, Weöres Sándor, Szabó Lőrinc, Határ Győző, Nemes Nagy Ágnes és sokan legnagyobbjaink közül úgy írnak, mintha nem is lett volna kereszténység. Egyszerűen nem érdekli őket. Bár némelyiknek a gondolkodásán azért érződik. Mert ha lelkileg el is szakadt tőle, de tudatilag nem sikerült. Egyébként a pogány az én olvasatomban csak annyit jelent, hogy magyar és nem keresztény.
K.: Másként gondolkodik egy pogány, mint egy keresztény?
B.J.: Feltétlenül. Az előbb felsoroltak egy része inkább csak ateista volt, és nem klasszikus értelemben pogány. Tehát ezt itt árnyalni kellene, és azt is tudni illik, hogy egy marxista vagy egy liberális gondolkodása közelebb áll egy keresztényéhez, mint egy ún. pogányéhoz. Hiszen ők csak szekularizálódott keresztények. Miben áll a különbség egy pogány és egy keresztény között? Elsősorban az isten(ek)ről való gondolkodásban. A keresztény isten a világmindenség (kozmosz) fölött áll, és ő szabja meg annak törvényeit, tehát törvényhozó. A pogány istenek viszont ugyanúgy részei a kozmosznak és alá vannak rendelve neki, mint mondjuk az emberek, tehát legjobb esetben csak törvénybeteljesítők. A keresztény isten (monoteizmus) birtokolja az igazságot, a pogány istenek (politeizmus) az igazság számtalan megjelenési formáját mutatják. A keresztény isten meg akar váltani "eredendő" bűnünktől. A pogány felfogás szerint bűntelenül születtünk, tehát nincs szükség megváltásra. A kereszténységnek tanítása, dogmái, hittételei vannak. A pogányt ilyen tanítások nem kötik, úgy és annyit áldoz isteneinek, amennyit és ahogy akar. Toleráns. Annyi istent fogad el minden ember, amennyit csak akar. A pogányságnak nincsenek eretnekségei. A kereszténység a gyengeséget hírdeti, a pogányság az erőt. A monoteizmus a totalitárius gondolkodás kezdete. Megjelenésével kezdődtek a vallásháborúk, amelyeket az ókor még nem ismert. Érdemes megjegyezni, hogy az ókori akadémiákon, például Athénban még nem volt teológia. Nem tartották tudománynak az istenekről való vélt tudást. Az istenekről való beszédet sokkal inkább a költészet részének tekintették, semmint holmi száraz és unalmas, kötelező skolasztikának. A kereszténységnek formaváltozott, nyilvánvaló folytatásai az elmúlt évszázadok ideológikus harcai, legyenek azok a jakobinizmus, a kommunizmus, a nácizmus vagy a liberalizmus érdekében. A pogány ember tudta, hogy a világ hierarchizált, értékcentrikus. A kereszténység kezdte az egyenlősítést. Onnan egyenes út vezet a mai nivellálódott világhoz, például a Pepsi-szigethez. Ezt látni kell. Egyébként van egy elterjedt tévedés, hogy a monoteizmus zsidó eredetű. Ez nem igaz. A zsidók sohasem hirdették, hogy csak az ő istenük az egyetlen. A tízparancsolat is azt mondja, hogy neked, zsidó, csak én legyek a te istened. Ott sem tagadják más istenek létezését. Ezt nem monoteizmusnak, hanem henoteizmusnak nevezik, amely kizárólagosságot jelent, de nem tagadja más isten létezését. A monoteizmust a keresztények találták ki, mikor elkezdték Platónt (egy romlott pogányt!) olvasni. Majd az ott tanultakat visszavetítették az Ószövetségre, a szemfüles zsidók pedig rábólintottak. Így lett Jehovából, egy törzsi istenből az egy isten.
K.: Ez így eléggé mellbevágó...
B.J.: Pedig csak szakmai közhelyeket mondtam. De sajnos nálunk ezt a kérdést őszintén nem illik megközelíteni. Sokan pedig szeretnek érzékenykedni, ha valaki megkérdőjelezi minden alapot nélkülöző rögeszméiket.
K.: Egy hónapja jelent meg Homonnay Ottó János Rideg valóság c. könyve. Miért tartottad fontosnak, hogy megjelenjen?
B.J.: Sajnos, nincs magyar történetírás. Nincs olyan mű, amely rólunk és környezetünkről szólna, s a mi szempontjaink szerint tárgyalná e kérdéseket. Van nálunk keresztény történetírás, van marxista, van liberális, és a saját értékrendszerük alapján mérnek meg minket, csak magyarcentrikus nincs. Homonnay e könyve ezt a bezártságot töri meg. Magyar szemmel nézi történelmünket. A nemzet erősödése vagy gyengülése a mérce történelmünk minden eseményének megítélésénél, és e tény jogosan igen gyenge bizonyítványt állít ki elmúlt keresztény ezer évünkről. Homonnay könyve csak egy szükséges irányjelző. Bőven volna még tennivaló e téren.
A keresztény ideológia, miként a liberális vagy a marxista, olyan ténylegesen nem létező problémákat vet fel, amelyek nélküle a valóságban nem léteznek. Ilyenekkel bíbelődünk lassan ezer éve. Idegen érdekek kiszolgálására fecséreljük ezer éve energiánkat. Eltakarjuk a valóságot.
K.: Mondanál példát?
B.J.: Például a szexualitás. A kereszténység egy aszexuális, prűd ideológia. A szüzességet reklámozza, holott a születés, a teremtés az igazi misztérium. Két ember egyesüléséből létrejön egy harmadik. Hát van ennél nagyobb csoda? Ehhez képest smafu bármiféle "könnyező madonna" kép. Tetszik, nem tetszik, a pogány világban Rómától Sumériáig a templomok többsége egyben bordélyház is volt. A szex a legnagyobb misztérium. Ezt tagadni szűklátókörűség. A valóság eltakarására jó példa a Babba Mária-kultusz. Végre van egy eredeti magyar istennőnk vagy tündérünk - de felőlem nevezhetik boszorkánynak is -, és akkor hozzábiggyesztik a Szűz Máriát. Egy olyan istennőhöz, aki vagy szépségével vonzott, tehát erotikus lény volt, vagy termékenységével. És ezt összemossák egy szűzzel, aki csak egyszer szült, egyke, és ennek hódolunk. Ez Babba lényegének meghamisítása. Babba eredetileg vagy egy férfiakat megbűvölő boszorkány volt, vagy maga a termékenység, egy Magna Mater, csak éppen nem a szüzesség szimbóluma.
Más. Az ifjúság védőszentje az a Szent Imre, aki szűzházasságban élt! Egy trónörökös! Akinek az a legfőbb érdeme, hogy „tiszta” maradt. Holott neki nyakra-főre utódokat kellett volna gyártania. És akkor csodálkozunk, hogy fogy a magyar nép. Talán a példaképeinket kellene lecserélnünk...
K.: Tehát a közelmúltunkban vannak a hibák, nevezzük nemzeti bűnöknek.
B.J.: Utólag, ha már a tényeken nem tudunk változtatni, legalább a gondolkodásunkat igazítsuk vissza a valósághoz. Homonnay is erre gondol. Vizsgáljuk meg a múltbeli cselekedeteinket.
K.: Magyarországon ma virágzik a múltkutatás. Számtalan ember foglalkozik őstörténetünkkel.
B.J.: Valóban vannak, csak ők már többnyire nem élnek. De komoly életművet hagytak hátra.
K.: Kikre gondolsz?
B.J.: A maiakat hagyjuk. Nézzen mindenki önmagába és döntse el, hol áll. Mindenekelőtt Magyar Adorjánra, aztán Götz Lászlóra, Padányi Viktorra, Zajti Ferencre... De ne írjuk le László Gyulát vagy Bóna Istvánt se. Ők, ha álmodoztak, akkor is magyar szellemben, magyar lélekkel tették. Nem becsülöm azokat, akik mások múltját akarják kisajátítani. Törődjünk a sajátunkkal. Az ő útjukat kellene folytatni.
K.: A közéletben, legyen az konzervatív, liberális vagy balos, teljesen egységes Szent István-kultusz van. Nem furcsa ez?
B.J.: Nem. Hiszen a Szent István-kultusz múltunk újkori meghamisítása, és csak alig háromszáz éves. Múltunk meghamisítása pedig mindegyik idegen gyökerű politikai irányzat érdeke. A középkori Magyarországon Szent László-kultusz volt. Nagy Lajostól Rudolf királyig aranypénzeinken Szent Lászlót ábrázolták. Ő Nagy Lajosnak éppen úgy, mint Zsigmond királynak a lovagi példaképe volt. A Vazul-ág kiirtására törekvő István abszolút negatív személynek számított az Árpádok idején. Halála után, jó száz évvel később Könyves Kálmán az első király, aki szintén Fehérváron, a „családgyilkos” mellé temettette el magát. Szent Istvánról nincsenek mondák-mesék, mint Lászlóról. A nép számára is taszító volt. Jellemző, hogy az egész Árpád-kor nem tud az Intelmekről, amit különben csak a XV. században „találtak meg” Bécsben a Habsburgok. Hitelességét az teszi kétségessé, hogy nyelvezete nagyrészt XII. századi latin, és szövegének a legminimálisabb magyar vonatkozása sincs. A szakemberek szerint valahol a Rajna mentén írták egy tartományi úr (burgundiai, lotharingiai?) trónörökösének.
K.: Mikor került előtérbe István személye a közéletben?
B.J.: Szinte napra pontosan megmondható. Buda 1686-os visszafoglalása után Lipót új legitimációt akart Magyarországon megnövekedett hatalma és uralma biztosítása érdekében. Vagyis Habsburg–találmány az egész Szent István-kultusz. Persze mi úgy tanultuk, hogy Istvánt már Szent László idején szentté avatták. A baj csak az, hogy azt nem fogadta el a katolikus egyház, lévén, hogy a szentté avatás pápai privilégium. Az itteni avatás pedig csak egy kis helyi zsinatolás volt. Lipót nyomására avatták hivatalosan szentté Istvánt 1693-ban. XI. Ince pápa unokaöccse, egy Odescalchi pedig ekkor lett szerémi herceg is óriási birtokokkal, nyilván puszta véletlenségből. Mária Terézia alatt aztán kiteljesedett a kultusz. És ahogy az lenni szokott, ennek igazolásaképpen éppen ekkor, amikor kellett, „megtalálták” a szentjobbot Dalmáciában, amely addig a kutyának sem hiányzott hétszáz éven át. A mesét pedig az elmúlt háromszáz évben írták hozzá „legnagyobb” történészeink. És a vicc az, hogy ezt ma is tudják a történészek, csak azzal hárítják el a felelősséget, hogy ne „bolygassunk ilyen régi dolgokat”. Tehát nemzeti múltunk meghamisításában ezért közös a nevező hivatalos politikai életünkben az összes konformista résztvevőnél.
K.: Te írtad le már többször, hogy a politikában semmi sincs ingyen. Mindenért fizetni kell, és mindennek ára van. Hálát pedig ne várjunk.
B.J.: Így van. Nincs is ezzel semmi baj. Csak ne hazudjunk a történésekről, főleg ne magunknak. A magyarság még soha semmit nem kapott ajándékba. De mégegyszer mondom: ez nem baj. Csak legyünk ennek tudatában, és eszerint gondolkodjunk s cselekedjünk. Sajnos ezer éve játsszuk a történelem balekja szerepét. Miként még ma is. Megértésre, elismerésre, szeretetre vágyunk, de ilyen senkinek sem jár, senkitől sem. Ezért időnként csak lesajnáló vállveregetés jár a balekoknak. Ezt az elmúlt húsz évben Antall éppen úgy megkapta, mint Horn, Orbán vagy Gyurcsány. Mert egytől-egyig szánalmas a produkciójuk nemzeti szempontból, de sikeres liberális, konzervatív vagy más ideológiai nézőpontból. Azok a politikusaink voltak a legnagyobbak, akiket a kortársaik gyűlöltek, nem dicsértek. Utoljára Mátyás királyt és Bethlen Gábort. Nem is tudták őket kihasználni, megvezetni mindenféle ideológiai katyvasszal. Ez volt a legnagyobb „bűnük”. A kereszténység védőbástyája voltunk, mondogatjuk, és sértve érezzük magunkat, hogy ezt a Nyugat sohasem méltányolta. Pedig mi hűségesek voltunk az önfeladásig saját érdekeink helyett. Bezzeg a francia királyok mindig büszkén hirdették, hogy ők a legkeresztényibb uralkodók, de mindig volt annyi pragmatizmus bennük, hogy akár a pápák ellen is szövetkeztek a törökökkel, ha érdekük úgy kívánta. Egyébként a pápák is: VIII. Orbán pápa például a protestáns svédekkel is szövetkezett a katolikus Habsburgok ellen.
K.: Sok nép lett Európában keresztény, néha még nagyobb tömegmészárlások által, mint mi. Mégse süllyedtek ekkorát.
B.J.: A dolgokat válasszuk ketté. A modern nihilizmus, nivelláció egyértelműen keresztény gyökerű. A platonista eredetű, de keresztény ideológiával felturbózott és popularizált metafizika eredménye. Az Európát sújtó hanyatlás tehát szükségszerű, mi csináltuk magunknak. Ezt a témát inkább hagyjuk most, mert messzire vezetne. A magyarság és a kereszténység kapcsolata javarészt egyedi. Ne beszéljünk most arról sem, hogy Vajk-István hány ezer magyart gyilkoltatott le német zsoldosaival, hagyjuk a kultúrairtást is. A lényeg az, hogy túléltük. Aztán jött a reformáció. Mi szeretünk azzal büszkélkedni, hogy a tordai országgyűlés (1568) volt az első a keresztény Európában, amely viszonylagos vallásszabadságot hirdetett, és hogy ez persze milyen haladó dolog volt. Csak arról feledkezünk meg, hogy az addig egységes, lassanként katolikussá váló magyar lélek hivatalosan is négyfelé (katolikus, lutheránus, kálvinista, unitárius) szakadt. Akkor, amikor a török és a Habsburg miatt egységes fellépésre lett volna szükség, mi magunk osztottuk fel magunkat a „toleranciánkkal”. Az egyetlen kizárólagosságra törekvő ideológiából négyet legalizáltunk. Nem az a baj, hogy katolikusból protestánsok lettünk, hanem hogy a nemzet egy része nem lett az. Megosztottuk addigi lelki egységünket. Széttöredeztünk. A következő évszázadok katolikus-protestáns ellentétekkel terhelődtek meg. Ezért nem tudtunk a Habsburgokkal szemben sem keményebben fellépni. A protestánsok ráadásul katolikusellenességük miatt mindig biztos menedékre és szövetségesre leltek a török hódoltsági területeken. Vagy gondoljunk arra, hogy miközben a legtöbb végvári katona Mohács után protestáns lett, papjaik a várakban éhező, fázó, családjukat védő katonákat azzal szórakoztatták Luthert követően prédikációikban, hogy a „török isten büntetése bűneikért”. Vagyis szegény katonáknak, miközben hazájukat, földjüket védték, a papjaik még azzal is rontották közérzetüket, hogy isten ellen cselekednek, ha védik váraikat. Ilyen lelki nyomás alatt védték a hazát. Nem tisztem és nincs is kedvem védeni a Habsburgokat, de a protestáns papok vallási sérelmeikből csináltak nemzeti, kuruc-labanc ellentétet. Ennek a vallási alapú megosztottságnak a nemzetre nehezedő ballasztjait hordozzuk ma is magunkkal, kulturális és szellemi téren egyaránt.
Tehát vagy katolikusnak kellett volna maradnunk, vagy az egész nemzetnek protestánssá lennie. De ide is, meg oda is állni, a nemzet lelkét feldarabolni, ez tragikusan nagy tévedés volt. Ezt a tordai határozatot nevezhetjük korai liberalizmusnak is, amely mint a liberalizmus általában, nemzeti pusztulásunkat segítette elő. Az ilyen törekvéseket más keresztény államokban véresen leverték, és éppen nemzeti, hatalmi okokból. Nekünk a nemzeti lélek megosztása nagyobb csapás, mint Mohács.
K.: Mi az oka annak, hogy ez a véres hatalmi központosítás nálunk nem így volt? A Habsburg-uralkodók sem léptek fel olyan keményen nálunk, mint Ausztriában vagy Csehországban.
B.J.: Ennek elsődleges oka a Habsburg–birodalom állandó bizonytalan helyzete volt. Erdélyt pedig a török mindig megvédte. De még egyszer mondom: a Habsburgok nem nemzeti alapon politizáltak. Tehát a katolikus magyarokkal semmi bajuk nem volt. És a Rákóczi-szabadságharc idején már újra katolikus többségű volt az ország. Tehát már sokkal kisebb volt az a tábor, amely a vallási alapú rendi ellentétek kihasználására törekedett. A Tenkes kapitányának lázadó, hazafias kuruc világa csak a mesékben létezett. A Rákóczi-szabadságharc a nemzet nagy részének érdektelensége mellett, végzetes katonai gyengesége miatt bukott meg. Nyolc nagy csatája közül hetet simán elvesztett. Az utolsó, a romhányi úgy lett „döntetlen”, hogy a tizenkétezer kuruc nem bírt el a háromezer labanccal, akik még az ágyúikat is elvették tőlük. Ennek ellenére mi nyertük meg a Szatmári békét, köszönhetően mindenekelőtt Pálffy Jánosnak és Károlyi Sándornak. És hogy e háborúkban igazán nagy népirtások nem következtek be, azt én a magyar nép hagyományos „vallástalanságának" tudom be.
K.: Ezt hogy érted?
B.J.: Ezt jó száz évvel ezelőtt már Prohászka Ottokár is megírta, amikor arról beszélt, hogy a magyar kultúrában nincs „hitvalló” irodalom. Persze vannak keresztény hívők az írók és költők között is, de nincsenek Avilai Terézek, Szent Ágostonok és más fanatikusok. Például Pázmány Péter ilyen jellegű írásaiban sincs semmi „beájulás”, egzaltált látomások, mint mondjuk a németeknél, spanyoloknál, franciáknál, csak józan paraszti gondolatok. Oda viszonylag ritkán süllyedtünk az elmúlt ezer évben, hogy hitbéli nézeteltérések miatt fanatikusan gyilkoljuk egymást. Vagyis ez is magyar tulajdonság, ezzel is kezdeni kellene valamit. Persze pozitív értelemben. Szegény II. Endrét még beugrasztották a papok egy keresztes hadjáratba, de ő azt inkább dinasztiája terjeszkedése érdekében használta ki. A mohamedánokat kerülte, mint a pestist. Később pedig inkább magunkat védtük a mohamedánok ellen, nem vallásháborúztunk. Ezt még Zrínyi Miklós is megírta a töröknek.
K: Ez a magyar tolerancia nem keresztény eredetű tulajdonság?
B.J.: Nem. A vallásháborúk nem ezt mutatják. Az igazság kizárólagos birtoklásának a rögeszméje sem. Főleg nem a XVII. században, de még ma sem. Elég csak egy katolikus misét meghallgatni. Ha „frusztrált pogány” lennék, a bicska is kinyílna ilyenkor a zsebemben. Vagy nézzünk utána a médiában, hogy miket művelnek ma is a keresztény misszionáriusok Nepálban, Kínában, Vietnamban vagy Indiában. Miért keverik a sz...t ezekben a kereszténységnél sokkal régebbi kultúrákban? Ez a magyar tolerancia szerintem nomád, keleti örökségünk. Azok toleránsak hitbeli kérdésekben, de szívesebben mondom azt, hogy közömbösek. A magyar közéletben, kultúrában, irodalomban nincs vakbuzgóság, legalábbis az első vonalban nincs. Nyitottak vagyunk az ideológiákra, de meghalni értük nincs kedvünk. És ez jó. Meghalni a hazáért, a családért szoktunk és kell, nem az idegen érdekeltségű vallás(ok)ért. Ezt valamiképpen mindig is éreztük, csak sajnos nem tudatosult bennünk.
K.: A csángók románosításában milyen szerepe van a katolikus egyháznak?
B.J.: Meghatározó. Ők kezdték már a XVII. század elején, mikor magyar papok helyett először olasz jezsuitákat küldött oda a pápa. A céljuk az, hogy az ortodox román tengerben legyenek katolikus románok, és ehhez asszisztál lelkesen a magyarországi és az erdélyi „magyar” katolikus egyház. Ma már arra hivatkozik a gyulafehérvári érsek (Jakubinyi), hogy a csángók románul imádkoznak, és ezt mi „ne zavarjuk meg”. Érdekes, hogy úgy húsz-huszonöt éve nálunk a katolikus egyház elkezdett cigány nyelven prédikálni, olyan cigányoknak, akik addig csak magyar nyelvű misét hallottak, ha egyáltalán jártak misére. Vagyis a katolikus egyházat ilyenkor nem zavarja, hogy a cigányok addig csak magyar misét hallottak. Őket „meg lehet zavarni”, csak a csángókat nem. A cigány identitást tehát erősíteni kell, szemben a magyarral. A lényeg tehát az, hogy bármilyen ürüggyel, de a katolikus egyház a magyar identitást akarja gyengíteni. Ez már ezer éves programja.
K.: A kereszténység, majd ötszáz évvel később a reformációval megtetézve, megtörte a magyar lélek egységét, önazonosságát, és odáig süllyedtünk, hogy egymás ellen kezdtünk idegen ideológiák érdekében harcolni, ami aztán folytatódott.
B.J.: Sajnos közösségünk e kettős lelki törése, pontosabban annak történelmi vonatkozásai kezdték belénk verni a kudarc élményét, és részben az „örök” pesszimizmust, amit persze hamisan visszavetítünk a még korábbi múltba is, és ezért tartjuk tragikusnak történelmünket. Egyes kultúrfilozófusok (pl. Prohászka Lajos) egyenesen bujdosó karakterűnek tartják a magyarságot, pedig korábban egyáltalán nem volt ez ránk jellemző. Most persze mondhatnám, hogy nézzük meg a korábbi irodalmunkat, élesszük fel akkori gondolkodásunkat, csak sajnos abból nem maradt szinte semmi, legfeljebb népi hagyományainkban, az is átszőve keresztény bűntudattal. Mert ötszáz éven át magyarul írni is tilos volt. E rettenetes tényen szeretünk egy vállrándítással túllépni. De azért most mégis gondoljunk bele, mert ilyen még a kommunistáknak sem jutott az eszükbe, hogy egy nép ne írhasson a saját nyelvén, és templomban is csak latin nyelven hallgathatott misét ötszáz évig! Ez keresztény ezer évünk fele. Aztán jött Mohács és a reformáció. Ha Rákosi kötelezővé tette volna az oroszt és a cirillbetűket, akkor ma is átkoznánk, pedig csak néhány évig tartott volna. Vajk-Istvántól nagyjából a mohácsi csatáig ötszáz éven át volt tilos magyarul írni. Ha mégis megtörtént, azért kemény, többnyire halálbüntetés járt. Milyen léleknyomorítás, személyes tragédiák sora lehetett itt? A latin oklevelek pedig semmit sem árulnak el saját korukról. Vagyis sikerült szinte meg nem történtté tenni ezt a rettenetet a papoknak. Ezért nem járna utólag legalább bocsánatkérés? Ez nem egy soha el nem évülő, népellenes bűncselekmény?
A reformáció óta idegen betűkkel legalább írhatunk, azóta viszont más okok miatt tényleg bajban vagyunk. És vagyunk logikusan pesszimisták is. De minek is kellene örülnünk? Ezer éve nem vagyunk a magunk urai. Mindig igazodnunk kellett valahova. Ma is. Ennek hatása működik kollektív nemzeti tudatalattinkban. Ez növeli kiábrándultságunkat, nihilizmusunkat. A nemzet megnyomorításának pedig ára van, amelyet persze mi fizetünk meg, nem a gyakran változó uraink. Nekünk többszörösen váltott, lecserélt elitünk van, amelynek a többsége csak élősködik a nyakunkon. A legutóbbi éppen 64 éve. Ezer éve nem vagyunk belülről vezéreltek. Ezért van kisebbrendűségi tudatunk. Sajnos, még olyan nagyjainknak is, mint mondjuk Széchenyi István, az állítólag „legnagyobb magyarnak”. Ő is idegen példák megvalósításán merengett, ő is mindig utol akart érni valakit.
Összefoglalva tehát: a Vajk-István (vérszerződés megszegése, erőszakos krisztianizálás) és a reformáció okozta lelki „gerinctörésünket” valóságossá tette Trianon, jelenleg pedig már szinte csak a romeltakarítást végzik ellenségeink a megtörésünk negyedik fázisában, vagyis napjainkban. Miközben arról feledkezünk meg, ami a nemzet életerejét növelné, az ellenállást erősítené, esetleg újra felvirágzást okozna. És hasznavehetetlen, számunkra feleslegesnek, illetve hamisnak bizonyult ellenérdekű mítoszokat próbálunk nacionalizálni, ellenségeink, ellenérdekű uraink legnagyobb örömére. Vagyis egy újabb nyakörvet teszünk önként a nyakunkba. Tehát folyamatosan működik, fojtogat a turáni átok, amelynek a tekervényei alól már ki sem látszunk.
K.: Korábban már szó volt róla, hogy igazán te tetted nálunk ismertté Padányi Viktort, nemrég pedig Homonnay Ottó Jánost. Neked ők személy szerint miért fontosak?
B.J.: Pár hete egy Sümegi Noémi nevű újságírónő a Heti Nyálasban azzal akarta Padányit lejáratni, hogy ő Ausztráliában, az emigrációban csak műszaki rajzoló volt, azt sugallva tehát, hogy Padányi csak egy műkedvelő történész volt. A hölgy nem akarta tudni, hogy Padányi még itthon doktorált Szegeden történelemből, tehát hivatalosan is szakember volt. Pár éve ismét megjelent az akkori disszertációja (Széchenyi kultúrája) is, tehát könnyedén el lehet olvasni. De jól láthatóan a hölgyet cikkében legkevésbé a tények érdekelték, tele van egyéb tévedésekkel is. Láthatóan fogalma sem volt arról, hogy mit írt. Miért keveri például a pogányok közé az egyházához hű Padányit? Amúgy nem tudom, hogy a hölgy - minden "zsenialitása" ellenére - a múlt század ötvenes éveiben, három gyerekkel a nyakában, humán tudással, milyen állást kapott volna egy ellenséges (Ausztrália ellenünk harcolt a II. világháborúban) világban? De sajnos Padányi még ma sem lehetne egyetemi tanár Magyarországon sem. Nem is ez a lényeg. Az ezen való csámcsogást hagyjuk meg a Heti Válasz magyargyűlölő írnokainak. Padányit, akik valóban olvasták, két dolog miatt becsülik. Egyik a Dentumagyaria, amely tényleg alapmű, a másik pedig A nagy tragédia, azon belül is a holokauszt-mese egyik első leleplezése. Sajnos, ilyenkor éppen a történetfilozófus sikkad el Padányi esetében. Számomra legfontosabb esszéje a Tér és történelem. Ennek megértése, illetve az új uralandó teret (a föld és a tenger után) mindennél hatékonyabban birtokló új technika (internet) történelemformáló tényének a kifejtése, a nemzet érdekében való felhasználása lehetne méltó egy mai Padányihoz. Ugyanakkor Padányi, mondjuk, a pánszlávizmust túlértékelte, de nyilván azért, mert részben ő is korának gyermeke volt. Homonnayban a látásmód a fontos, ő azért megkerülhetetlen. Viszont nem értem a templomépítő és a templomot nem építő nép közötti valódi különbséget. Talán, ha be tudja fejezni a művét, akkor részletesebben kitért volna erre. Amit pedig a templomot nem építő népekről írt, az megegyezik a politeista szemlélettel. Vagyis szerintem nem ott húzódik a határ, ahol Homonnay gondolja. De ezzel nem őt akarom kritizálni. Szerintem induljunk el az útján és mélyítsük tovább a gondolatait.
K.: Néhány héttel ezelőtt kijött egy katolikus püspöki körlevél a pogányságról. Olvastad?
B.J.: Persze, válaszoltam is rá, mint érintett. Az egészben az a legszánalmasabb, hogy ezek még mindig azt hiszik, hogy széles rétegeket érdekel az ő véleményük, és hogy ők birtokolják az igazságot. Viszont egyes válaszokat jó volt olvasni, mint Végh-Alpár Sándorét vagy Bencsik Andrásét, akik ha finoman is, de megkérdezték a püspök urakat, hogy magyar ügyekben miért lapítanak olyan lelkesen? És miért ellenségesek az öntudatosodni akaró magyarokkal szemben?
K.: Manapság Hamvas Bélát követve az egyik legnépszerűbb mágikus szó a szakralitás. És többnyire keverik a szent fogalmával.
B.J.: Ez valóban fontos kérdés. 1945 előtt szinte nem is használták nálunk. Manapság már közgazdászok is ezzel dobálóznak. A legrövidebben úgy lehetne megfogalmazni a lényeget, hogy ami keresztény, az lehet szent, de nem lehet szakrális, a pogány lét pedig minden jelében, tettében az. Nem utolsósorban - hogy Heidegger szavával válaszoljak - a kereszténység a „létből való kiszakítottsága” miatt, amelynek az egész világot deszakralizáló, mindent, ami szakrális, egyetlen fogalomba (az egy isten) besűrítő, minden mást lefokozó monoteista felfogás az oka. A kozmosz, a világmindenség ugyanis eredetileg teljesen és egészében szakrális volt. Főleg azért, mert úgy tekintettünk rá, és persze az egészre, nem egy-egy kitüntetett darabjára. Tehát eredetileg maga a (pogány) világ volt egészében szakrális. Vagyis ez szemléleti kérdés. Persze most lehetne hivatkozni Julius Evola vagy Alain de Benoist írásaira. De hadd mondjak egy sokkal közelebbi és elérhetőbb példát a megértés érdekében. A katolikus Molnár Tamás (1922) tényleg megérdemelten világhírű filozófus és egy ideig Alain de Benoist munkatársa is volt. Van egy közös könyvük is a „szakrális eltűnéséről”. Az elmúlt húsz évben kb. húsz könyve jelent meg Magyarországon. Szerintem még beszerezhető A pogány kísértés c. műve. A könyv első száz oldala a pogány spiritualitást, a szakralitás mibenlétét mutatja be, illetve a kereszténység hatására történt spirituális elszegényedést, deszakralizálódást, aminek logikus következménye lett az ateizmus, a nihilizmus és a nivellálódás. Az ateizmus ugyanis a kereszténység problémája. Egy pogány azt nem is érti, miként a mondvacsinált keresztény dogmákat sem. Az Árpád-házi királyok között például lehettek szentek, de szakrális uralkodónk, mondjuk, talán csak Álmos volt. Szakrális királyok közül egy sem volt keresztény soha sehol a világon. Ez ellent is mondana a keresztény tanításnak. Hiszen a szakrális királyok valójában istenek. Ez pedig képtelenség a monoteista felfogás szerint. Az utolsó szakrális uralkodó Hirohitó japán császár volt, de például a fáraók vagy a perui inkák is azok voltak. Mátyás királyt szakrális uralkodónak nevezni pedig már tényleg a vicc kategóriájába tartozik. Aki keresztény szakralitásról ír, az tehát nem érti a fogalmat. A magyar korona is lehet, hogy szent, de nem szakrális. Érdemes elolvasni Molnár professzor könyvét, de szinte minden könyvében előfordul ez a kérdés. És ő tényleg egy katolikus nagyágyú, aki ráadásul igazolja a pogányságot, annak spirituális felsőbbrendűségét. Elgondolkodtató, hogy egy ennyire tisztán látó ember miért nem merte levonni gondolkodása végső következményeit. Talán érzelmi okokból...
K.: Mindig mondod, hogy nem vagy őstörténész, azt viszont tudom, hogy a perzsa rokonság áll hozzád közel.
B.J.: Valóban csodálója vagyok a szasszanida Perzsiának, de az achaimenidák kora is ragyogó volt. És nekünk ehhez volt szoros kötődésünk, persze kulturálisan. Nyelvünk, népmeséink, ötvösművészetünk ezer ténnyel bizonyítja ezt. Nem rokonságról beszélek, hanem egykori együttélésről, hatásról. Persze Perzsiába sok minden belefér: Szíriától Mezopotámián keresztül a Kaukázus és a Turáni alföld meg Tadzsikisztán, aztán Afganisztán, a mai Pakisztán stb. Ez a történelmi perzsa birodalom és kulturális kisugárzása mind a mai napig tart. Nehéz itt pontos határokat húzni, de százötven éve még szinte mindenki komolyan vette a perzsa kapcsolatot Magyarországon. Kállay Ferenc A pogány magyarok hitvilága című, pár éve újra kiadott könyve is rámutat a perzsa kapcsolatokra. Egyetlen ismert nevű tündérünk vagy istennőnk, Babba is Perzsia felé mutat. De egyik legnagyobb nemzeti drámánk is ezt fogalmazza meg.
K: A Csongor és Tünde.
B.J.: Igen, amelyet sikerült ifjúsági drámává lefokozni félhülye irodalmárainknak. Pedig azt Vörösmarty a perzsa dualista vallás jegyében írta meg, mert onnan eredeztette népünket, mitológiánkat. Tehát csak az érti a drámát, aki abban is járatos egy kicsit. A mai Irán kellős közepén különben van egy Jázd nevű város (Jászberény testvérvárosa), ahol a mohamedánok által nem teljesen kiirtott zoroasztriánusok egy része él, talán úgy harminc ezren. Van ott néhány tűztemplomuk (kelisza) is. A legrégebbiben bizonyíthatóan 16OO éve ég folyamatosan a szent tűz. Vagyis ott folyamatos kulturális hagyomány van, és nyilván könyvtár, levéltár és egyebek. Ott kellene körülnézni egyszer egy hozzáértő magyarnak, nem pedig a nem létező iszfaháni kódexről ábrándozni. Zajti Ferenc óta felkészült magyar ember sajnos nem járt arrafelé. Lehet, hogy ott kellene kezdeni a magyar nemzet öntudatra ébresztését...
K.: Úgy tűnik, hogy múltunk kutatása sokaknál a korábbiakhoz képest sokkal inkább összefonódik a biblikus hittel.
B.J.: Sajnos a magyar múlt kutatása a korábbiakhoz képest sokkal inkább a fantázia irányába indult el és valláspótlék lett a legtöbb kutató számára. Bár ez a hozzáállás egyáltalán nem magyar sajátosság. Minden olyan népet jellemez, amelynek a múltját ideológiai okokból „meg kellett tisztítani” a többszörösen kozmopolita (keresztény-kommunista-liberális-globalista-felvilágosult) mindenkori hatalom érdekében. Ezért e hívők tudatlanságból az elképesztőt, a bombasztikusat keresik a tények helyett. Egymást licitálják felül a legképtelenebb ötletekkel. Az pedig, hogy egymást irigylik és utálják a legjobban, csak annak az igazolása, hogy az gyűlölködik mindig a legjobban, aki a parttalan szeretetet hirdeti. Ez egyszerű pszichológia. Lelki egyensúlyra nekik is szükségük van. Pedig Torma Zsófiától Bobula Idáig, Varga Zsigmondig volna kitől s mit tanulni és folytatni műveiket, gondolataikat legalább olyan hozzáértéssel, mint ők tették egykor. Persze ahhoz mindenekelőtt tanulni kellene, méghozzá alázattal és szorgalommal. És akkor persze nem is lehetne évente kiadni az új „szenzációs eredményeket”, amelyekről aztán leghamarabb a szerző maga állapítja meg következő művében, hogy „tévedett, de most új felfedezésre jutott”. Engem például nagyon érdekelne, mondjuk, a sumér-magyar nyelvösszehasonlítás. A baj csak az, hogy még nem találkoztam élő magyarral, aki tudott volna sumérul. Arról nem is beszélve, hogy majd’ kétezer éve senki sem hallott sumér beszédet. A Bibliát pedig egy magyar múltat kutatónak tényleg hagynia kellene. Az nem a mi múltunk. Még akkor sem, ha némely keresztény krónikásunk ezt írja. Ők ugyanis mint papok nyilván a Bibliát tekintették minden bölcsesség csúcsának. De ez sem csak a magyar papokra jellemző. A XVI. században az angol vagy a holland protestáns papok az angol-héber illetve a holland-héber nyelvrokonságot hirdették. Miként a szlovák vagy a brazil papok is manapság. Ez (keresztény) világtendencia és egyben társadalomlélektani probléma, nem történelmi tény kérdése. Egyébként még a finnugristák szerint is a magyarok legalább ezer évvel régebbiek, mint a kereszténység, éppen ezért káros saját gyökereinket önként visszanyesegetni a kereszténység érdekében.
K.: Tele vagyunk hamis mítoszokkal őstörténetünk terén?
B.J.: Így van. De leghamisabb a hivatalos teória, miként egész történelmünk esetében. Csak egy példát hadd mondjak még a nyelvészet területéről, szegény Trefort Ágoston esetét az utókor „kutatóival”, amely tényleg elég új, alig harminc éves. Minden „jólértesült” őstörténész és antifinnugrista szerint Trefort jelentette ki, hogy azért legyen a finnugorság a hivatalos nyelvészeti álláspont, mert az az európai rokonságot jelenti stb. És hogy állítólag ő állíttatta le az egyéb irányzatok akadémikus kutatását. Ezt kb. harminc éve terjesztik róla, pedig Trefort több mint száz éve volt kultuszminiszter.
K.: Vagyis nem Treforttól ered a dolog?
B.J.: Persze, hogy nem. Csontos Péter turkológus volt az elmúlt harminc évben az egyetlen ember, aki vette a fáradságot és végignézte a Trefort-összest (beszédeket, írásokat) és nem találta ennek a nyomát sem. A mítoszteremtőt, egy hölgyet viszont megtalálta, állítólag még ismerte is őt személyesen. A dolog úgy kezdődött, hogy 1976-ban megjelent Komoróczy Géza Sumér vagy magyar c. könyve a „Gyorsuló idő” könyvsorozatában. Most hagyjuk, hogy e mű tudományos értékét jól jelzi, hogy Komoróczy saját bevallása szerint sem tud sumérul, de azért határozott véleménye van számára ismeretlen dolgokról is. Ezt most tényleg hagyjuk, mert ez csak a hivatalos tudományt minősíti. A könyv megjelenése után kommunista rendszerben szokatlan módon engedtek némi vitát a sumér-magyar kérdésről a Valóság nevű lapban, ahol az egyik megszólaló, egy Hary Györgyné nevű „tudós” hölgy volt, és ő írta le a Treforttal kapcsolatos dolgokat, amit aztán az emigráns „szakemberek” felkaptak és népszerűsítettek. Majd tőlük jött vissza Magyarországra, mindnyájunk butítására és lett „tudományos igazsággá”. Ebből egy tanulság mindenképpen van, mégpedig az, hogy a szakember ott kezdődik, hogy minden adatot mindig leellenőriz, nem vesz át semmit sem kritikátlanul. Ennek fényében pedig minden mai kutató mindjárt önvizsgálatot is tarthat, abból a szempontból, hogy ő mennyire felel meg legalább a tudományos tisztesség és szakszerűség e minimumának.
K.: Őstörténetünk kapcsán Jézus származásának a kérdése is rendre felmerül. Ezt hogy látod?
B.J.: Jézus hit kérdése. Akinek szüksége van rá, az higgyen bármit, engem nem zavar. Erről nem érdemes vitatkozni. Ezért csak csendben jegyzem meg, hogy Jézus kizárólag a zsidó mitológiába beágyazva lehet megváltó, anélkül legfeljebb csak egy rendes ember, amilyen azért mindig volt jó néhány és talán lesz is...
K.: Ezt hogy érted?
B.J.: Mi Jézus küldetése, szerepe a Biblia szerint? Az ember megváltása az eredendő bűntől, amiről csak a bibliai Teremtés könyve tud persze. Semelyik más népnél (görög, római, szkíta, kínai stb.) ez nem probléma. A többi népnek nincs sem oka, sem kedve vezekelni mondvacsinált
„ősbűnért”. Az ő isteneik nem ilyen kegyetlenek. Ezért nem lehet kivenni mögüle a zsidó hátteret. Abban az összefüggésben van ugyanis csak értelme. Más népek és a mitológiáik nem gyötrik magukat e kérdéssel. A zsidókon kívül még legfeljebb csak azok, akiknek elzsidósodott az agyuk, és zsidó eredetű vallásokon rágódnak. Tehát Jézus vélt vagy valós küldetését kell minden hívőnek tisztáznia a saját lelki nyugalma érdekében, amihez a katolikus egyháznak semmi köze, e kérdésben sincs neki privilégiuma. Azután pedig, ha ez megvan, akkor Jézus lehet akár pártus herceg is. Szabad a választás.
K.: Melyek akkor a magyar út fogódzói? Mire tudunk építeni?
B.J.: A magyar kultúrára, mert az minden törekvés ellenére gyökeresen magyar, csak az a fontos, hogy ideológiai szemellenzők nélkül ismerkedjünk vele. Itt most nem az unos-untalan szajkózott népmesékre, népművészetre, népdalokra gondolok elsősorban, bár azok is lényegesek, hanem legnagyobb íróinkra, költőinkre, zeneszerzőnkre stb. Gondolkodtál már például azon, hogy Katona József Bánk bánjában, noha a XIII. században, a királyi udvarban játszódik a történet, egyáltalán nincsenek papok? Lehetett ilyen akkoriban? Nyilván nem. Katonánál még sincs belőlük egy sem. És a nézőnek sem hiányoznak. Miként Arany Toldijában sincsenek. Pedig Nagy Lajos király udvarában fölös számban voltak. Vörösmartynál sem találunk ilyesféle hivatkozásokat sohasem, és Csokonainál sem. Ezek tehát nyilván jelzések az olvasónak, az utókornak. Petőfi már bátrabb volt. Ő verseiben nyíltan is írt a papok ellen. De csak levélben merte megírni Aranynak, hogy ő pogány, ezért is lett szintén jelzésként Zoltán a gyermeke neve. A "Nemzeti dal"-ban szereplő „Magyarok istene” egy a nemzethez köthető kitaláció, egy hiány jelzése, mely egész biztosan nem Jézusra vonatkozik. Ezek kis partizánakciók legnagyobbjainknál, de rendkívül fontosak, mert ők a magyar követelmények szerint gondolkodtak, nem követtek idegen érdekeket, idegen isteneket. Pedig abban az időben ez még veszélyes volt. Ne felejtsük el, hogy 1802-ben még felségsértés vádjával, de valójában keresztényellenesség és ateizmus miatt Pesten kivégeztek két jogászt, a nevüket is tudjuk a szerencsétleneknek (Zsarnóczy János ügyvédről és Mikola István irnokról van szó). De Bessenyei Györgytől Komjáthy Jenőn át Bartók Béláig, Szabó Lőrincig, Németh Lászlóig és Weöres Sándorig hosszú azok sora, akik a magyar utat járták lelkükben, műveikben. Ez több mint kétszáz éves tudatos program a magyar kultúrában: megszabadulni az idegenségtől, a szellemi és erkölcsi kényszerzubbonyoktól. Saját lelki, szellemi talajra állni. Bartók zenéje maga a tiszta pogányság! Sajnos a kommunizmus rombolásai utáni elmúlt húsz év is visszalépést hozott. Ma szinte nincs is számottevő magyar értelmiségi, aki merne magyarként alkotni, megszólalni. A pártok meg kivétel nélkül idegen érdeket képviselnek, ahogy az összes tévé- és rádióadó is a nemzet további gúzsbakötését tartja legfőbb céljának. Mert rágódjanak az emberek csak minél tovább számukra érdektelen dolgokon, csak nehogy egyszer saját sorsukról kezdjenek el morfondírozni. Félreértések helyett ez nem csak magyar ügy, Európában más népeket is hasonlókkal sújtanak, de nekem nyilván ez fáj a legjobban. Viszont főleg a skandinávok és a baltiak nálunk sokkal jobban állnak. Ott az identitás-rombolás nem volt olyan hatékony, mint máshol és nálunk.
K.: Ez a lap nem kíván napi politikával foglalkozni, de ha már te is elengedhetetlenül belesodródtál, hadd kérdezzek csak egy dologra rá, amit rendszeresen előhoz még a nemzeti oldal is, mint baloldali értéket, ez a szociális kérdés, pontosabban annak fölvetése. Ez tényleg baloldali érték?
B.J.: Konfucius az az ember, akinél én még okosabbal nem találkoztam az államelmélet terén. Kétezerhatszáz éve figyelmeztetett arra például, hogy a dolgok rendbetételének elsődleges kérdése a szavak helyes használata. A helytelen használatnál pedig csak az a rosszabb, mikor valaki tudatosan hazudik. Ez különben minden baloldalira vonatkozik, mert ez a lényege a baloldalnak: a hazugság, az állandó hazudozás. Fel kellene idézni, hogy honnan is ered a baloldal megfogalmazása, és mit jelent, és akkor sok minden tisztábban látszódik majd. De visszatérve a szociális kérdésre: amikor ez a kérdés igazán előjött nálunk, az a XX. század eleje volt és a kárpátaljai parasztság nyomora vált akkor tűrhetetlenné, amit köztudottan a „kazár” betelepülők okoztak. Egán Edét vagy Bartha Miklóst nehéz lenne baloldalinak hazudni, már csak azért is, mert a liberális média mocskolta őket, mint mindenkit, aki valaha tett a nemzet ügyéért. Aztán ott van a falukutatás kérdése. Ilyenkor valóban baloldali emberek (Szabó Zoltán, Erdei Ferenc, Illyés Gyula stb.) jutnak az eszünkbe, csak azt nem tudjuk, hogy ezt a kis csapatot néhány évvel megelőzve Milotay István (Az ismeretlen Magyarország c. művel) kezdte meg. Az ő tényfeltáró falukutatásai bizony korábbiak. Aztán itt van az a bizonyos „hárommillió koldus országa” megállapítás, amelyről még mi is tanultunk a Horthy-rendszer kapcsán a történelem órán. Szinte mindenki azt hiszi, hogy ez egy szociálisan érzékeny baloldali entellektüel megállapítása.
K.: És nem az ?
B.J.: Hát a szociálisan érzékeny és az entellektüel illik rá, de különben kiváló író, újságíró volt, és a Nyilaskeresztes Párt tagja: Oláh György. Nagyon nem ismerjük a baloldalt, ha elhisszük róluk még mindig, hogy kávéházi teóriagyártás helyett ők szívesebben járták bármikor is a poros falusi utcákat. Őket a valóság sohasem érdekelte, nekik mindig kész koncepciójuk volt és van arról, hogyan kell a problémákat ”megoldani”. Ők doktrinákban gondolkodnak. A valóság csak megzavarja őket álmaik megvalósításában. Röviden ennyit a szociális érzékenységről. Az pedig, hogy ennek ellenére jobboldali politikusok és publicisták is baloldali értékekről beszélnek, jól mutatja, hogy milyen hatékony a baloldal propagandája, illetve hogy mennyi buta és tájékozatlan ember van a nemzeti oldalon is.
K.: Azt tényként nyugodtan mondhatjuk, hogy nemzeti identitásunk, önbecsülésünk a mélyponton van. Milyen módon térhetnénk rá egy a nemzet életerejét, magabiztosságát növelő irányra?
B. J.: Azt hiszem, korábban már mondtam, hogy saját dolgainkkal kellene mindenekelőtt törődnünk, persze érdekeink szerint, nem mindig másokra sandítani, hogy mit szólnak hozzá a szomszédok és a „nagyok”. Ehhez kellene egy olyan értelmiség, amely ezt felelősen tenné. A napokban elhunyt Fekete Gyulából kellene igen sok. De nemcsak a népesedés problémájának állandó jogos hangoztatására gondolok az ő esetében sem, mert nem csak ez a fontos nála sem, hanem például az, hogy Fekete Gyula sohasem jött idegen példákkal, nem a „másságot” zúdította ránk. Ő organikusan nézte a magyar nemzet életét, sorsát. Tehát valami ilyen szemléletre gondolok. Sajnos, a magyar értelmiség zöme nem magyarcentrikus, és most nem Kertész Imrére vagy Nádas Péterre gondolok, ők ugyanis magukat sem tekintik magyarnak. Ez tehát tiszta sor. Kár ezért őket bántani. Én elsősorban a nemzetiekre gondolok, akik „elhülyítettségük” miatt alkalmatlanok az útmutatásra. Lehet az költő, építész, zenész vagy orvos, ma közülük egyik sem alkalmas a vezetésre. Nem véletlen, hogy ők maguk sem törekszenek ilyesmire. Nyilván ők is tisztában vannak képességeik korlátaival.
K.: Mit értesz ezen az „elhülyítettségen”? Nyilván nem tartod őket elmebetegeknek.
B.J: Nyilván nem. Arra célzok, hogy következetlenek, és nem tisztán nemzetcentrikus, de még „csak” nem is életcentrikus a tevékenységük, a gondolkodásuk. Így e gyökérteleneket könnyű rendre befolyásolni. Ezért az „oldalra üzenés”, a megfelelni vágyás, a bocsánatkérés, a mentegetőzés szinte mindig tetten érhető náluk. Azért nem tudnak úgy „robbantani”, mint egykor Petőfi vagy a zenében Bartók. Ez különben nem magyar sajátosság. Ez máshol is probléma. Ennek legbiztosabb jele itt Európában az, hogy nincs mértékadó értelmiség. Nagyjából harminc éve haltak meg az utolsók, akik még számítottak. A szellemi élet abszolút konformizálódott egész Európában. Az értelmiségiek szinte mindegyike kiszolgál valamilyen kozmopolita ideológiát, amiért persze a hívek piedesztálra emelik őket, de elég csak egy másik ideológiai szekértábor oldaláról nézni, és mindjárt érvényét veszti a bölcsességük.
K.: Ez olyan, mintha a teljes értelmiséget csak politikusnak tekintenéd.
B.J: Minden alkotásban mindenkor benne van a politika. Ez nem baj. Hiszen a politika eredendően azt jelenti, hogy érdekel az, ami körülötted történik és értékeled is. A probléma ma az, hogy aki nem teszi le a voksát „mellettünk”, az nem is számít. Elhallgatják. Az ilyenekről szinte nem is tudhatsz. Ezzel a butábbja még kérkedni is szokott. Az elhallgattatásban precíz a szekértáborok együttműködése, és mivel egyik politikai párt sem képvisel nemzeti érdeket, ezért minimum közömbösnek kell lenned nemzeti szempontból, ha elfogadott akarsz lenni.
K.: A Jobbik is ilyen?
B.J.: Igen. Ők is kirekesztik a nemzeti gondolatot, így azok képviselőit is a soraikból. Aztán ráadásul még gátlástalan EU-, mohamedán- és Kína-rajongók is. Mintha nekünk érdekünk lenne, mondjuk, a sok mohamedán ittléte hazánkban.
K.: Lehet, hogy majd kiforrják magukat.
B.J.: Lehet. De miért nem lehet valamit végre egyszer jól kezdeni? Miért mindig csak reménykedhetünk, hogy majd „kiforrják” magukat, miért nem lehet mindjárt, elsőre helyesen gondolkodni és cselekedni? Végül is miféle emberek akarnak nálunk mindig nemzetet vezetni?
K.: Térjünk vissza a történelmünkre. Mi az, amit értéknek tartasz, mire alapozhatunk? Mi és ki lenne fontos nekünk a múltunkból?
B.J.: Mindenekelőtt Atilla. Az ő történelmi szerepét végre helyesen megítélni, tudatunkban pedig formáló erőként megélni, használni. De ugyanilyen ragyogó kor volt számunkra a X. század is. Én nem tiltakozom a „kalandozások” kifejezés ellen, nem érzem dehonesztálónak. Nekem tetszik, van benne valami a későbbi huszár-mentalitásból, a virtusból. Vagyis nekünk az egész dolog akkoriban kaland, bravúr volt, ami viszont másoknak, pusztulás, kudarc. Ez a fontos. Tehát a levertek nyugodtan átkozzanak minket és sírjanak, de nekünk kötelességünk lenne e kornak kultuszt csinálni. Nagyszerű tettek sorozatát hajtottuk végre. Bulcsú hadjáratából micsoda látványos kalandfilmeket lehetne forgatni. Az egész világ szívesen nézné. Az Árpádok, mondjuk, Könyves Kálmántól kezdve II. Gézán és III. Bélán keresztül Kun Lászlóig többnyire kiváló személyek voltak, alkalmasak mitológiai hősöknek is. Majd utánuk jöttek történelmünkben az Anjou-k, aztán Zsigmond. Rengeteg olyan eseménnyel, amelyről sokkal többet kellene számon tartanunk. Például azt, hogy Zsigmond idején Európában meghatározó szerepe volt a magyar diplomáciának. Az akkori idők legfontosabb összejövetelén, a konstanzi zsinaton is döntő szerepet játszottak diplomatáink. A budai vár Zsigmond alatt Európa politikai központja volt. És akkor még szó se esett a Hunyadiakról. Érdemes lenne mélyebben megérteni a magyar reneszánszot is. Egy egészen különleges világ volt ez, és nem Mátyás király és Janus Pannonius ott elsősorban a lényeg. Jó lenne ma olyan magyar kormányzatot megérni, amelyik minden évben megünnepelné, mondjuk, Bécs Mátyás általi elfoglalását vagy boroszlói győzelmét a cseh és lengyel hadak felett. Vagy esetleg Lajos király nápolyi hadjáratát, de akár Hadik András berlini hódítását is. Nemzetcsonkító dolog az, amikor azt mondják, hogy ötszáz éve elveszítjük minden háborúnkat. Akkor minek, kinek a nevében üzent hadat és nyert háborút Mária Terézia? Vagy miért a magyar és cseh királynak üzent hadat Napóleon? Én is károsnak tartom a Habsburg királyok uralkodását, de azért itt árnyalni kellene országunk akkori jogi helyzetét, tetteit, lehetőségeit. Hadik András, aki a XVIII. század talán legkiválóbb és mindig győztes magyar katonája volt, úgy halt meg, abban a tudatban, hogy ő és az általa is vezetett győztes magyar fegyverek szerezték vissza és csatolták újra a Szent Koronához a szepesi városokat vagy Bukovinát, miként korábban húsz évre (1718-1738) a macsói és a szörényi bánságot Észak- Boszniával kiegészítve. És Hadiknak van igaza. Saját élhetetlenségünkkel ne sújtsuk visszamenőlegesen is történelmünket. Ha a kortársak ezt külföldön is így látták, akkor ne mi roncsoljuk újra történelmünket és önbecsülésünket. Olyan ez, mint a hun kérdés. Az egész világ velünk azonosítja a hunokat, csak mi tiltakozunk ellene.
K.: Ha a magyar reneszánszot nem igazán Mátyás és Janus Pannonius jelképezi, akkor ki vagy kik?
B.J.: A magyar reneszánsz kezdete talán valóban Mátyástól számítható, de azért ne feledkezzünk el Vitéz Jánosról vagy esetleg Luxemburgi Zsigmondról és Ozorai Pipóról sem. De e történések akkor gyakorlatilag megálltak a királyi udvar határainál. Nem váltak még akkoriban nemzetformáló erővé. A reneszánsz nálunk igazán a mohácsi csata után virágzott fel, és óriási alakjai igazán akkor vannak. És ha ezt végiggondoljuk, akkor az egész XVI. századot másképpen nézzük, látjuk igazi hősi és egyben felemelő, ragyogó korszaknak, mert az is volt. Egykori kiváló történészünk, Takáts Sándor nem véletlenül nevezte e kort a legmagyarabb századnak. A reneszánsz szó újjászületést jelent, mi pedig ezt elsősorban a művészet értelmében gondoljuk még ma is. Pedig sokkal többről volt szó. Valóban újjászületett az európai ember. A korábbi gúzsba kötöttségből hihetetlen energiák szabadultak fel. Gondoljunk a szinte egyszerre mindenhol feltűnő energikus, tettre kész, az életet szinte habzsolni akaró néha gátlástalan emberek tömegeire. És ennek a felszabaduló iszonyatos energiának csak egyik kicsapódása a művészet. Nálunk nyilván nem az volt Mohács után a legfontosabb, hanem a közéletben és természetesen a törökök elleni honvédelmi harcokban jelentkezett ez leglátványosabban. Gondoljuk meg, hogy a kor olyan hősei, mint a szigetvári Zrínyi Miklós, Dobó István, Török Bálint, Kerecsényi László, Nádasdy Tamás és mások hatalmas étvágyú, ragadozó, földfoglaló, marha- és borkereskedő, jobbágynyúzó, törvénytipró főurak voltak, akik miközben támogatták az új művészetet, a könyvnyomtatást, az iskolaalapítást, ha kellett, meghaltak a hazájukért és a családjukért. Nem voltak illúzióik, nagyon is tisztában voltak a tényleges helyzettel, a török erejével. De tudták és teljesítették a kötelességüket, és csak kevesen hátráltak meg. Balassa Bálint nem véletlenül a kor legszínesebb alakja. Őt ma már a külföldi reneszánsz-kutatók is a szintén kalandor és ötvös Cellinivel emlegetik egy szinten. Ha Balassa Bálint életét végigkísérjük, a főúrét, aki eltékozolja a vagyonát, házasságtörő, marha- és lókereskedő, vérfertőző, valláscserélgető, pártütő, híres végvári katona, török verseket olvasó, miközben az akkortól világszínvonalú magyar nyelvű líra megteremtője, és „stílusosan” meghal Esztergom ostrománál a hazájáért - és csak negyven évet élt. De micsoda negyven évet! És milyen sok hihetetlen életet élő magyar volt akkoriban. Óriási karrierek is indultak. Hatalmas, történelmünket formáló családok emelkedtek akkoriban fel, mint a Pálffyak, Esterházyak, Pázmányok, Rákóczyak, Erdődyek, Bercsényiek, Bethlenek, Nádasdyak, Batthyányak, Thurzók, Thökölyek, Nyáryak stb. De alsóbb szinteken is pezsgett az élet. Szinte az egész magyar társadalom megújult. Éppen pontosan akkor, amikor a legnagyobb szükség volt rájuk.
K.: Pedig mi ezt a kort a pusztulásunk kezdetének tartjuk.
B.J.: Hibásan. Tudod azt, hogy történelmünkbem először a XVI. század közepén volt pozitív a külkereskedelmünk? A magyar kultúra felvirágzását most ne is említsük. Pedig a török akkor már birtokolta Budát, Esztergomot, Temesvárt vagy Szolnokot. A ragyogó Mátyás király idején is évente majdnem egymillió aranyforint volt a külkereskedelmi hiányunk. Ez akkoriban több volt, mint az akkori éves „nemzeti jövedelem”. A török időkben meg pozitív volt a gazdasági élet minden rombolás ellenére. Vagy gondolj arra, hogy a török torkában se mondta soha egy magyar anya sem, hogy majd akkor szülök, ha megfelelő életet élhetek én és a gyerekem, mert akkor ma mi sem lennénk. Tehát ne sirassuk állandóan magunkat. Ők a törökkel a nyakukban nem szenvelegtek, hanem a feladatra újjászülettek, harcoltak, éltek és túléltek. Szerinted egy mai ember mit kezdene életével abban a korban? Csak azért nem lenne öngyilkos, mert amúgy is cselekvésképtelen, és még arra sem lenne képes. Mi siránkozunk, ahelyett, hogy tennénk érdekünkben. Nem igaz az, hogy a magyarság eredendően pesszimista nép. Sajnos, a vezetésre hivatottak bénák és rossz irányban, nem a nemzeti élet szükségleteinek irányában tájékozódnak. Budaházy Györgyöt a szenvelgőknek lehet kritizálni, leszólni, de itt nem az a fontos, hogy Budaházy miben téved esetleg, hanem hogy életben maradásunk szinte egyetlen lehetséges és méltó módját mutatja meg. Még egy szentségtörő dolgot hadd mondjak: tudod miben hasonlít II. Rákóczi Ferenc mentalitása a mai politikusokéhoz? Hogy mindegyikük az idegen pénzre, támogatásra épített. Rákóczi idején, a szabadságharcunkkal amúgy rokonszenvező holland követ, amikor már nagyon megunta a fejedelem rendszeres pénzkéregetéseit, végignézett a fejedelem körül lebzselő urakon, majd csak annyit mondott a pénzzel kapcsolatban, hogy amikor ők a spanyolok ellen harcoltak a szabadságukért, akkor levágták arany gombjaikat, és ólomgombra és fegyverre cserélték. Ezt kellene a magyaroknak is tenniük a fejedelemmel az élen. Majd a követ otthagyta őket. A szabadságharc pedig a tehetetlenkedés, az áldozatképtelenség miatt elbukott. Szóval a nyavalygás helyett ismét csak az áldozathozatal szükségleténél tartunk. A példát pedig mindig a vezetőknek kellene mutatniuk. Nálunk meg mindig a kisemberrel kezdik, azt nyomorítják. Mutass tehát nekem egy áldozatkész magyar politikust vagy pártot, és melléjük állok.
K.: Könnyebbet kérj tőlem... Vannak olyan vélemények, hogy mi már jóval Vajk-István előtt keresztények voltunk, vagy hogy Koppány is keresztény volt...
B.J.: Ilyeneket én is hallok, olvasok, csak bizonyítékokat nem látok. Az 1938-as Szent István évkönyvben, amelyet Serédi Jusztinián neve fémjelez, a különben kiváló Hómann Bálint még a „pogányirtó Szent István”-t méltatta. Mert akkor még a „harcos egyház” volt az eszmény. Manapság már érsekek is tagadják ezt, mert a „humanista” arcát illik mutatnia a katolikus egyháznak is. Én tehát ezt elfogadom, ha bironyíték is van rá. Lássuk végre azokat... Szűklátókörűségnek tartom, ha valaki mindig a kereszténységre hivatkozik. A világ annál sokkal gazdagabb és főleg régibb. Az európai kultúra is. És a kereszténység előtt is volt élet. Arról se feledkezz meg, hogy az emberiség kilencven százalékát ma sem a keresztény eszme vezérli, mégis jól elvannak nélküle. Tőlünk alig ezer kilométerre a déli harangszóról sem tudják, hogy mi az, és ez így van jól. István apja, Géza is felvette a keresztény vallást. Kettőjük között az a különbség, hogy István az igazhitűek buzgalmával cselekedett
„megtérése” után, irtva mindent maga körül, ami nem volt keresztény. Ilyet csak inkvizítorok, janicsárok és komisszárok tesznek. Számba sem tudjuk venni, hogy mit vesztettünk miatta. Legalábbis kilencszáz évig így tanították, és ma is erre büszkék a papjaink meg a politikusaink. Vajk-Istvánnal ellentétben Géza fejedelem amúgy pogány módra elfogadta a keresztény istent, azzal a tiszta pogány megokolással, hogy „ő elég gazdag ahhoz”, hogy két vagy több istent szolgáljon. Sok pogánynál a gazdagság egyik jele volt, hogy hány istene van. Valószínűleg ilyen megfontolásból kereszteltette meg magát Konstantinápolyban Bulcsú is, vagy esetleg Koppány is. Hiszen ők is pogányok voltak, és tudtunk szerint később ők sem fogtak magyarirtásba. Ha elméleti szintre emelem az antik, illetve a keresztény és az abból fakadó mai szekuláris ideológiák közötti különbséget, akkor az úgy néz ki, hogy a keresztények szerint azért kell az eszme, az ideológia, a tan, hogy megvalósítsuk. Marx meg is fogalmazta, hogy minden eszme annyit ér, amennyi megvalósul belőle. Az antik világ nem így gondolkodott, Athénban az akadémiákon ezer éven át, mert addig működtek (i.e. IV. századtól 525-ig). Azért ebbe érdemes belegondolni. Én beleborzongok, ha végiggondolom. Hihetetlen. Ott és akkor soha senkinek nem jutott eszébe bármelyik eszme megvalósításába belefogni. Számukra ugyanis a „teoria” azért kell, hogy tisztábban lássák a valóságot. Mert egy elmélet, a legtökéletesebb is, csak a valóság egy parányi igazságát képes megfogalmazni, megérteni. Ezért minél több van belőle, a valóság annál több arcát ismerhetjük fel, érthetjük meg. Aki pedig akkoriban olyat hangoztatott, hogy „én vagyok az út, az igazság és az élet”, azt nem tartották értelmes embernek. Akit persze nem bántunk, de nehogy már ő vagy egy ilyen ideológia igazítsa el egy közösség sorsát, mondták volna akkor Jézusnak. Ez különben az elmúlt 15oo év Európájának is a kritikája, és mindjárt a normalizálódás felé léphetnénk, ha legalább belátnánk, és lemondanánk az állandó utópiagyártásról.

K.: Az európai krízis mellett nekünk itt van a nemzeti is.
B.J.: Így van. Nekünk ehhez a keresztény eredetű problematikához kevés közünk van, de mivel belesodortak minket, hát nekünk is fontos lenne a rendbe tételük. E problémához jön persze a miénk. Ez a jól ismert Koppány-kérdés, a nemzet állandó lelki megosztottsága. Azt szinte senki sem tagadja, hogy van, csak bagatellizálják a „győztesek”, és ezen a téren nincs különbség egy keresztény, egy kommunista és egy liberális között. Mindegyikük azt hiszi, hogy egy ember vagy egy közösség életében van „tabula rasa”. A kommunizmus negyven évét is még nyögjük, ott lesz még sokáig az idegeinkben.
A magyar mítosz talán legfontosabb része a „vérszerződés”, illetve annak megtagadása. Persze fel lehet négyelni Koppányt is, miként lehet újabban némely kurzustörténésznek azt hazudni, hogy Tonuzobát és feleségét nem Vajk-István temettette el élve, hanem ők magukat temették el! A társadalom múltja, tudatalattija elleni harc a nemzet gyökerei elleni támadás. Persze ma mindent lehet, ezt is. Egyébként a vérszerződés megtagadása az oka az ún. turáni átoknak. Innen indulva nem találjuk helyünket. Azt hiszem Carl Gustav Jung képességére volna szüksége annak, aki ezen összezavart, megnyomorított gyökérhajszálakat egyáltalán kibogozhatná. Aki tehát ma a római katolikus egyház szerint pogánykodik, vagyis fontos számára a magyar múlt, jelen és jövő, annak ez fontos probléma. A katolikusoknak nyilvánvalóan nehéz e kérdéssel szembenézniük, ha egyáltalán akarnak, de megkerülhetetlen. Legalább bocsássák meg nekünk, hogy felnégyelték Koppányt. Jellemző, hogy még mindig mennyire gyűlölik a szeretetvallás hívei. Csak vigasztalásul mondom mindnyájunknak, hogy ez nemcsak magyar probléma, hanem minden olyan népé, amelyet egy totalitáriusa ideológia tart vagy tartott rabságában, törekszik identitása felszámolására, legyen az kereszténység, iszlám, kommunizmus vagy liberalizmus. Jellemző még a viszonylag intelligens, nemzetét szerető emberekre, hogy a kommunizmus vagy a liberalizmus esetében azonnal egyetértenek velem. Miközben a náluknál sokkal mélyebbre ható kereszténység vagy iszlám esetében feldühödnek vagy mosolyognak. Tegyék. Bár ebben az esetben világos, hogy a tyúk vagy a tojás volt előbb.
K.: Szent István nagy érdemének tartják azt is, hogy Bizánc és Róma viszályában Rómát választotta.
B.J.: Igen. Bár csak ismerni kellene a történelemnek legalább az akkori eseményeit, tényeit, hogy ne nagyon lelkesedjünk ezért. Milyen volt Róma és Bizánc 1000-ben? Képzeljünk el egy egykor hatalmas és fénylő, milliós nagyvárost, ahol Vajk–István idején legfeljebb tízezer ember élt a romok között. Éjszaka pedig farkasok kóboroltak, járványok, nyomor és egyéb „földi jó”. Írni, olvasni pedig csak a papok legfeljebb harmada-negyede tudott, és akkor még lehet, hogy túloztam. Ilyen volt tehát 1000 körül Róma. Ellenben Bizánc akkoriban tényleg pompás császárváros volt. Függetlenül a keresztény pusztítástól, azért ott még voltak könyvtárak, ahol még sok olyat olvashattak, ami később és számunkra örökre elveszett. Színházak is működtek, lóverseny és még sok dolog, ami egy civilizáció jellemzője. Tehát ez volt Bizánc akkor. E kettő között „választott” Vajk-István. Hát, finoman szólva sem volt ízlése. Persze javára mondjuk, hogy nem ő választott. Mivel 1054 előtt még nem is kellett választani. Ezt utólag találták ki a pártos történészek. Mert az ideológus visszafelé is mindig igazolni akarja vélt igazságát. De ne csak őket bántsuk. Így nézzük például a „szkítakereszténységet” is. Azzal is csak az a baj, hogy a szkíták nem tudtak róla, a többi amúgy stimmel, meg szép és kedves.
De nem akarom elvenni a fantáziálók kedvét. Inkább egy témát adnék, hátha kijön belőle valami: tény, hogy Bulcsú vezérünk járt Konstantinápolyban, és mint előkelő vendégnek, hiszen nyilván fejedelemként (dux) kezelték, nyilván mutattak neki ezt-azt, miként ez régi szokás a diplomáciában. A Hippodromra nyilván kivitték. De az előbb mondtam, hogy Konstantinápolyban 1000 éve élénk színházi élet is folyt. Fantázia dolga, hogy mi van, ha Bulcsút elvitték esetleg színházba is. Hadd lásson egy „barbár” ilyesmit is. Erről lehetne mondjuk történelmi regényt írni. És még azzal is fokoznám a vállalkozó kedvű fantáziadús szerzők kedvét, hogy az is megtörténhetett volna, hogy Bulcsú egy olyan görög drámát láthatott - mondjuk Euripidésztől -, amelyet mi már nem is ismerhetünk. Főleg azért nem, mert a negyedik kereszteshadjáratban, mikor a keresztény Bizáncot is elpusztították Krisztus bűnbocsánatban részesült katonái, akkor e korábbi, mondjuk az alexandriai többszöri (keresztény, mohamedán) és egyéb könyvtárégetést is túlélt művek ezt már nem élték túl. Vagyis: Hic Rhodus, hic salta.
K.: Térjünk vissza a magyar mitológiához, hiszen valahol el kell kezdeni az önépítkezést. Ilyen kísérlet volt a két világháború között az illegalitásba szorított Turáni Egyistenhívők Egyháza. Bencsi Zoltántól Nagy Kászonon át Magyar Adorjánig sokan voltak benne.
B.J.: Főleg maga a tett becsülendő, miközben jó lenne többet tudni róluk. A pogánytorony is meglehetősen romos. Úgy néz ki, hogy senki se törődik vele. Pedig sok igen kiváló ember csinálta egykor. Tehát legalább van mihez csatlakozni. Amúgy saját múltunkról igen keveset tudunk. Lehet más népeknél hasonlatokat keresni, de az többnyire csak feltételezés. Annál nagyobb gond, hogy nem tudjuk belehelyezni magunkat egy ezer évvel ezelőtt élt ember gondolkodásába. Tehát biztosra szinte sohasem mehetünk. Viszont ez nem akkora baj. Végül is, ha a nemzetet éltető dolgokat követjük, akkor nagy baj nem lehet. Ez értelmes dolog, és visszafelé is igaz. Őseink is így csinálták, hiszen éltek, túléltek, virágoztak. Nem is lehetett másként, mert aki életellenes dolgokat követ, az előbb-utóbb elpusztul. Az élet törvényei a népekre is vonatkoznak, nem csak az egyénekre. Tehát a magyar érdek legyen mindig irányadó. Az a jó, az a mi igazságunk, és őseink is ezt tették. Nem a „haladás” meg „emberi jogok” és egyéb univerzalista butaságok. Ne a más rögeszméje után menjünk. Mert lehet, hogy ami másnak hasznos, az nekünk káros. Bolond az a nemzet, amelyik más nép ideológiáját (mítoszát) követi.
De vissza a múltunkhoz. Mi az, amit szinte biztosan tudunk? Itt van mindjárt az isten szavunk. Valószínű, hogy „iráni eredetű”. Hogy ki vett át és mit, kitől, azon vitatkozzanak a szakemberek. Tehát legyen iráni eredetű. Azt hiszem, az iráni eredetű oszétok esztent mondanak. Aztán itt vannak az isten és a sátán mássalhangzói, mert a magánhangzót némely nyelv még ma sem írja le. A két szó (isten-sátán) egymásnak ellentmond, tagad. Vagyis ez dualista jellegre utal. Ebbe persze a manicheista hatás is belefér, bár az csak 17oo éves. Aztán a néprajzosok tudják, hogy néprajzi tájegységeink megegyeznek Árpád honvisszafoglaló törzseinek a szálláshelyeivel, amelyek pedig azért kötöttek vérszerződést, mert hét különböző nép voltak, és azáltal váltak eggyé. Ezt soha ne felejtsük el. Mert a hét vagy nyolc törzs nyolc mitológiát is jelentett. Vagyis ha lemondunk monoteista berögzültségeinkről, mindjárt jobban tudunk tájékozódni.
K: Tegnap volt a tavaszi napforduló. Egyre többen ünnepeljük, mint a nyárit vagy a télit is. Úgyanakkor nincs igazi rituáléja, szinte mindenki úgy csinálja, ahogy gondolja.
B.J.: Igen. A néprajzosok összekapargattak ezt-azt. A kereszténység is áthagyományozott valamit, de igazi élő rituáléja nálunk nincsen a napfordulóknak.
K.: A hagyományt élővé tenni nehéz dolog.
B.J: Mi valamikor egy olyan kultúrkörhöz tartoztunk, ahol ezek az ünnepek élnek még ma is. A Noruzra gondolok mindenekelőtt. Ez egy bizonyítottan minimum háromezer éves ünnep. Zarathusztra például már említi. Ezt ma is megünneplik Irán mellett a Turáni alföld országaiban, aztán az afgánok, beludzsok le Indiáig, Mezopotámiáig. A kurdoknál is nagy ünnep a tavaszi napforduló. Amikor arrafelé jártunk, éltünk, nyilván mi is ünnepeltük. A Noruz, az Új Év ünnepe március 21-én kezdődik és tizenhárom napig tart. Mindennapra megvan a program, sőt már az ünnep előtt négy nappal kezdődik. Semmi olyan nincs benne, amit mi itt ne tudnánk ma megtenni.
K.: A Noruz az iszlám mindent átfogó uralma ellenére is létezhet. Vagyis felvállalható és ünnepelhető. Bárkinek megmutatható, hogyan kell ilyen alkalomra asztalt teríteni, mit szokás enni-inni. Csak elhatározás kérdése tehát az egész?
B.J: Az ajatollahok is vannak annyira pragmatikus emberek, hogy amit nem tudnak legyőzni, ahhoz csatlakoznak. Háromezer évvel pedig nehéz harcolni. A perzsák az iszlám totalitarizmusa ellenére jobban megőrizték identitásukat, mint mi a keresztény nyomással szemben. Jellemző, hogy azt a népet Amerika se tudja megfélemlíteni, azért mocskolják nálunk is. A Noruz-ünnep vége a bolondságok napja. Ez nagyjából a mi április elsejénknek felel meg. A baj csak az, hogy a mi áprilisi bolondozásunk csak úgy egymagában áll, látszólag nem kapcsolódik semmihez, bár Európában talán mindenhol ünneplik. Ha viszont arra gondolunk, hogy a III-IV. században a perzsa Mitrasz-kultusz majdnem hivatalos ideológiává vált Rómában népszerűsége miatt, akkor talán lehet annyi fantáziám, hogy az áprilisi bolondozást nálunk is perzsa gyökerűnek tartom. Végül is Jézus születésnapjától kezdve a katolikus püspökök ruházatáig a keresztények mindent a római katonák körében akkoriban oly népszerű, militáns Mitrasz-kultuszból vettek át, amelynek egyébként az egyik birodalmi központja egykor Pannonia provincia volt, amely amúgy több katona-császárt is adott. Tehát gyökereinket tekintve Európában sem vagyunk egyedül, csak saját hibánkból elszigetelten. A balti vagy skandináv pogány szervezeteket az állami vezetés is támogatja. Minden országban, ahol fontos a nemzeti identitás, ott virágoznak. Viszont nem ismerek egyetlen olyan országot sem rajtunk kívül, ahol jézuskát honosítanák. Ez szomorú magyarországi specialitás. Közben a kelta gyökerű Stonhenge-nél ma már rendszeresen pogány esküvők vannak. A görögök legértékesebb műemlékeiket( Akropolisz stb.) akarják visszaszerezni szakrális célból. Lengyelországtól a balti államokon át Oroszországig és a szlovákokig újjászülettek a szláv istenek is. Ha igény volna rá, mi is meg tudjuk mondani, hol voltak ezer éve a magyarság kultuszhelyei a Kárpát-medencében. Mi pedig e helyett Jézus származásáról vitatkozunk. Miközben Európában egy biztos dolog van, mégpedig az, hogy kiszorul a földrészről a kereszténység, ezért Jézus származása is csak keveseket érdekel. Vagyis megint fáziskésésben vagyunk a világhoz képest, miközben ezer éve „próbálunk vele együtthaladni”. Tudod, hogy már a bíborosok többsége sem fehér ember? Nagy valószínűséggel Ratzinger az utolsó fehér pápa, ahogy a Jézus-ábrázolás is változni, „korszerűsödni” fog. Nemsokára az európai eredetű Jézus arc is „színesedni” fog a multikultúra jegyében, a papok legtöbbje is mulatt vagy mesztic, esetleg néger lesz nálunk is nemsokára. Vagyis mint ezer éve, néhány év múlva a magyarok nem fogják ismét érteni a nekik rendelt papjaikat. De nem baj, mint korábban, most is elég lesz csak bólogatni és fizetni a dézsmát. A magyarság kettőt tehet ebben az esetben: vagy elfogadja a multikultúrát és teljesen feloldódik benne, vagy saját lábára áll és fennmarad. Külön pikantériája az elmúlt kétezer évnek, hogy miközben a Biblia az asztrológiát átkozza, addig az ma is él és virul. Minden pápának éppen úgy van évszázadok óta asztrológusa, mint mondjuk az amerikai elnököknek. Vagyis az asztrológia nyilván több érvényeset tud a világról, mint a Biblia. Még akkor is, ha sok a dilettáns asztrológus. Az asztrológia kultúráktól függetlenül sokezer éve virágzik, míg az evangéliumok alig 15OO –ig bírták.
K.: Semmi vigasztalót nem tudsz mondani.
B.J: Csak vigasztalót mondtam. Álljunk végre a saját lábunkra, találjunk vissza önmagunkhoz. Itt a lehetőség, amire ezer évet vártunk. Az idei év egyébként is kerek jubileumi szám. Legalábbis a tisztábban látóknak.
K.: Mennyiben?
B.J: Augusztus 24-26-án lesz ezerhatszáz éve, hogy a gótok Alarik vezetésével, 41O-ben elpusztították Rómát.
K.: Ez most miért fontos?
B.J.: Mert Alarik gótjai keresztények voltak, és az akkori egyház támogatásával pusztították el az antik civilizáció fővárosát. Róma ugyanis nem hódolt be addig a kereszténységnek. A ragyogó város alig néhány százaléka volt ekkor mindössze keresztény. Bár Theodosius császár mindent elkövetett a pogány Róma felszámolására, de a szenátus és a római nép Symmachus vezetésével ellenállt. Vagyis nem a népvándorlás sodorta el Rómát és a Birodalmat, hanem a kereszténnyé vált barbárok, és abszolút ideológiai okokból. Ez az alexandriai könyvtártól kezdve Róma vagy Konstantinápoly elpusztításáig minden nagy keresztény eredetű gaztettre igaz. Képletesen szólva az akkori Hirosima vagy Drezda lebombázói a keresztények voltak. Alarik király ezért lett Szent Ambrusnál „Isten küldötte”, „a kereszténység bosszúállója” Róma elpusztításakor. Egy másik pap, Salvianus szerint ”a rómaiak Isten jogos ítéletétől szenvedték el büntetésüket”. Egyébként a gót támadáskor, aki keresztet vetett Rómában, azt nem bántották. Ez volt ugyanis az ismertetőjel. Tudjuk azt is, hogy az Amicius nevű keresztény patrícius család rabszolgái nyitották meg úrnőjük parancsára Róma kapuit a gót hordák előtt. Ekkor pusztult el az örök Róma. Innentől évszázadokig csak egy keresztény kisváros. Erről nem szívesen beszél az „európai” történetírás, az politikailag ugyanis nem korrekt. Legfeljebb „gőgösségük” miatt kárhoztatják az akkoriban legyilkoltakat. Nem hiszem, hogy nagyot tévednék, amikor azt mondom, hogy Atilla középkori „rossz híre” is innen számítandó. Hiszen kellett valaki, akire rá lehetett a legnagyobb gaztettet is kenni, vagy legalábbis összemosni vele, a keresztény gótokra mégsem illet ilyet mondani. Ezért jött kapóra a hun király, akit ha már legyőzni nem tudtak, inkább meggyilkoltatták, majd belerágalmazták a történelembe. Szóval ennek van most 16OO éve. De ne legyen hiányérzetetek, mert az EU sem fog róla megemlékezni. Ők is nagyrészt a gyilkosok szellemi leszármazottjai.
K.: Ha már emléknapoknál, ünnepeknél tartunk. A négy napfordulón kívül hirtelen milyen ünnepet lehetne felújítani?
B.J: Talán minden keresztény ünnep pogány eredetű. Úgyhogy csak fel kell tárni valódi gyökereiket, és megfelelően kellene viszonyulni hozzájuk. De én örülnék egy, mondjuk, „magyar szabadság napjának” minden évben szeptember 24-én, Vatáék 1046-os szabadságharcára emlékezve.
K.: Mikor Gellért püspököt és társait legurították a Kelen-hegyről?
B.J: Így van. A Kelen-hegy oldalában álló Gellért- szobor a magyar múlt és igazság éppen olyan meggyalázása, mint mondjuk a parlamentnél a Károlyi –szobor vagy a Szabadság-téri szovjet emlékmű. Vatáék az idegen uralom ellen lázadtak, teljesen jogosan. Ez volt a magyar történelem első szabadságharca. Aztán ahogy egyre szélesebb körben ismert a rovásírás, használjuk a magyar időszámítást is. Nekem még tizenéves koromban mondta a jezsuita gyóntatom, hogy ha elfogy a hited, akkor gyakorold a rítusokat, attól majd visszajön. Vagyis egyre gyakrabban csinálni kell, még ha kezdetben kicsit nehéz, akkor is. Gyakoroljuk be magunknak egykori rítusainkat, és a világ már attól átrendeződik körülöttünk, mert csak részben igaz, hogy nyelvében él a nemzet, legalább annyira igaz, hogy a nép igazán kultuszában, vallásában él. A szegény csángók is inkább vallásukhoz ragaszkodnak, mint eredeti anyanyelvükhöz. Ezért románosítja őket a katolikus egyház, mert nekik tökmindegy milyen nyelven katolikusok, így viszont a katolikus egyház szívós munkával kárunkra csinál magának egy román katolikus szigetet a román ortodox tengerben.
Aztán itt van a naptár, az időszámítás kérdése. A keresztényeket a pogányok „gyökérmetszőknek” hívják, mert ők szeretnének mindent kiirtani, ami előttük volt. Ez a „múltat végkép eltörölni” rögeszméjének első megjelenése a történelemben. Az idő ugyanis mélységet, távlatot, magabiztosságot ad egy nép önérzetének, tudatának. Ezt még az EU-ban is tudják. Ezért nincs hivatkozás a „keresztény gyökerekre”, mivel Európa, az európai kultúra nem a kereszténységgel kezdődött. Vagyis az idő, hogy honnan számítjuk magunkat, nagyon fontos. Tudod, hogy a zsidóknak saját időszámításuk van a világ teremtéséről is, és itt nem annak igazságtartalma, hanem a tudata fontos. Én rajongója vagyok a perzsa kultúrának, most persze az iszlám előtti perzsa kultúrára gondolok. Egy perzsa számára féltucat időszámítás létezik. A Mitrasz–kultusz talán már nem is létező hívei számára ma valahol 732O körül vannak a perzsák. A viszont még ma is létező zoroasztriánusok számára Zarathusztra négyezer évvel ezelőtti születése az időszámításuk kezdete. Aztán ott az iszlám két időszámítása, és az eddig utolsó perzsa sah ma 2531-nél tartó időszámítása. Végül a világszerte, így náluk is érvényben levő európai időszámítás. És akkor az indiai „bonyodalmakról” még nem is beszéltem. Vagyis a kultúra egyik meghatározó tényezője az „idő birtoklása”. Ha én mondom az idődet, én sorollak be. Önmagunkat mi soroljuk be a történelembe, ne mások.
K.: A turániak Atilla trónralépésétől számolták történelmünket.
B.J: Az egy jó lépés volt. De ha már annyi ember témája nálunk ma őstörténetünk, miért nem találnak, mondjuk, egy sokkal régebbi hun dátumot, vagy valami szkítát, vagy nem bánom, legyen sumér. Persze ez most kicsit vicc volt, mert ez ennél sokkal mélyebb kérdés, csak arra akartam rávilágítani, hogy egy nemzet „pogányságának”, öntudatának mennyire fontos része saját vallott múltjának az időbeli birtoklása is.
K.: Beszélgetésünk egyik vezérfonala, a kereszténység hatalomra jutása mekkora pusztulással járt az európai népek kultúrájára? Azt is mondtad, hogy az iszlám is hasonló csapás azokra a népekre, amelyeket bedarált. Ugyanakkor tudjuk, hogy amikor létrejött és elterjedt az iszlám, akkor azt nemsokára követte egy arab reneszánsz, amiből aztán a keresztény Európa is táplálkozott. Nincs itt némi ellentmondás a monoteizmusnak a pogány kultúrákra való általad is vallott egyértelműen negatív hatásával kapcsolatban?
B.J: Nem, nincs. Az iszlám példa a tökéletes monoteizmus győzelme. Menjünk csak vissza a VII. századba. A mediterránum, a római birodalom akkor már látszólag keresztény kézen. Éppen a pogány kultúra pusztulásának, pusztításának vagyunk egyre mélyülőbb fázisában. Ugyanakkor a minden monoteizmusra jellemző eretnekségek, egymás gyilkolása az „i” betű miatt, ismételt könyvégetésekre buzdító zsinati határozatok stb. Szóval sötét világ, ez a sötét középkor kezdete. Ezért, akik akkor még otthonukba zárva mondjuk az egyiptomi, líbiai, szíriai provinciákban még képviselték a pogányságot, és ilyenek sokan voltak, azok az ismeretlen beduin lovasok megjelenését felszabadulásként élték meg. Mohamed 621-ben lépett fel Mekkában. 641-ben az arabok már elfoglalták Alexandriát, majd egész Észak-Afrikát, 651-ben legyőzik a Szasszanida–birodalmat stb. Vagyis szédületesen gyorsan terjeszkedett egy addig a történelemben még szerepet sem játszó és amúgy rendkívül primitív nép. Hasonlítsd ezt össze a kereszténység több évszázadok kinlódásával, mire hatalomra jutottak. Tehát az arabok azért terjeszkedtek olyan gyorsan - valójában a római birodalom területén -, mert a helyi, még meglévő pogány szellemi elitek mindenhol a kereszténység uralma alól való megszabadítókat látták bennük. A beduinok pedig annyira primitívek voltak, hogy az ölükbe hullott hatalmas területek birtoklása, kormányzása érdekében kénytelenek voltak az új, látszatmohamedán szellemi emberekre támaszkodni. Az arab reneszánsz tehát nem más, mint iszlám színek mögé bújtatott pogányság. Szerinted az irástudatlan „arabok” mitől olvastak hírtelen mondjuk Arisztotelészt, vagy a sátorlakók mitől lettek egyik-napról a másikra zseniális építészek? Ezt csak a hellén-római kultúrákon edződött agyak voltak képesek megcsinálni. Aztán a Cordobai egyetem, a könyvtárak és a többi. A monoteizmus fojtó példájára éppen az iszlám a legeklatánsabb példa, mert ahogy a hatalomba beülő arabok és egyre jobban kikupálódó mollahjaik helyzetbe jutottak, annak hatására egyre jobban lebénult az „arab reneszánsz”. Nagyjából a XV. századra teljesen eltűnik. Azóta az arabok semmire sem képesek az iszlám terjesztésén kívül. A „felvirágzás” lefojtásával szellemileg is sivatag lett az a világ. Mit csinál azóta Egyiptom vagy Szíria? Vagyis az arabok ne nagyon hencegjenek reneszánszukkal. Ahhoz alig van közük. A perzsákkal ez sokkal nehezebben, lassabban ment, mert ők nem felszabadulásként élték meg az iszlámot, hanem rettenetes elnyomatásként, hiszen ők azt a szasszanida világukat vesztették el, ahol 523 után az Athénból elűzött utolsó görög filozófusok menedékre találtak. A hellén-római világhoz a perzsák régóta és ezer szállal kötődtek, és viszont. Ez például még mindig benne van a mai perzsa szellemi elitben. Nálunk ezer évig mindent Szent Istvánhoz mértük, nekünk ő az alapozónk. De hogy érzékeltessem a különbséget, a perzsa irodalom egyik csúcsponta, a Ferdoszi által írt Sahnámé Szent István idején keletkezett. A szerző szándéka ezzel éppen népe saját kultúrájának, tudatának megtartása volt. Nekünk nincs és nem is volt Sahnáménk. Ezért is botorkálunk a sötétben. Ha az iszlám terjeszkedést nézed, az első meghódítottak mind elvesztették nyelvüket is, a perzsák az elsők, akik nyelvüket megőrizték, aztán ennek példája nyomán már a többi nép is. De hol vannak ma, mondjuk, a szírek vagy az egyiptomiak? Mert azt tudod, hogy eredetileg ők se arabok! Egyik telefonos beszélgetésünkön mondtad, hogy beszéljek a kiútról. Nos, ez az egész a kiút, amiről eddig beszéltem. Végre magunkra találni, tisztázni helyzetünket és elkezdeni építkezni. Tegnap egy előadásomat éppen erről úgy fejeztem be, hogy elővettem Marcus Aurelius elmélkedéseinek könyvét, felmutattam, és azt mondtam: Ha e kis könyvet bárki elolvassa, egy új világ nyilik meg számára. Nem a pogány, hanem egyféle pogány világ, mert a pogányságnak ezer arca van. Ezer szépsége, igazsága, nem egy. Ezért képviseli ezernyi isten, akik segítenek vagy éppen buktatnak utadon, de társaid, akikkel akár alkudozni is lehet. Nem egy rögeszmés istenhez kell igazodnod, aki szerint ő az igazság, az út stb. Az elmúlt ezer év után erre már illik rájönni. Nietzsche írja valahol, gúnyosan a monoteizmusról, hogy mikor egy isten kijelentette, hogy ő az egyedüli, ennek hallatára a többi isten halálra nevette magát. Ehhez csak azt tehetem hozzá, hogy keltsük életre őket legalább a szívünkben, mert ők képviselik a járható utakat, igazságokat, életeket...
K.: Meglehetősen elhúzódott beszélgetésünk végén, összefoglalnád még egyszer a magyar nép szellemi és erkölcsi megtörésének, tönkretételének, irányvesztésének fázisait?
B. J.: A kezdet mindenképpen Vajk-István erőszakos térítése volt, mely együtt járt magyarságunkból történő erőszakos kifordításunkkal, megfosztásunkkal. Ez a hittérítés addigi múltunkkal, hagyományainkkal való erőszakos szakítással járt. Hogy érzékeltessem a különbséget, amiről közeli tapasztalatunk van: 1945 után erőszakkal bevezették a kommunizmust, ami együtt járt a társadalmi rend teljes felforgatásával, ideológiai kényszerrel, az intelligencia nagy részének kiirtásával, tönkretételével, elűzésével. Vajk-István idején ugyanez történt, csak még elvetemültebben. Intelligenciánkat kipusztították, tárgyi kultúránkból, amit elértek, megsemmisítették. Betiltották az anyanyelven írást. Minden hatalom tudja ugyanis, hogy egy népet úgy lehet uralni, ha megfosztja szellemi elitjétől, vezetőitől, kultúrájától. Ezt a kereszténység olyan radikálisan hajtotta végre, hogy csak idegen, magyarul nem tudó papok jutottak szerephez hazánkban évszázadokon keresztül. Még a Muhi csatában (1241) is több idegen főpap esett el, mint magyar. Persze erről butaságból nem szoktunk beszélni. A kereszténységet nem véletlenül hívják „gyökérmetsző”-nek. Neki is minden és mindenki az ellensége, ami régebbi nála. Ezért ez az izléstelen nyomulásuk ma is az „európai alkotmány” kapcsán. Mert a „kereszténység Európa szellemi kulturális alapja” - szerintük. Kár, hogy erről nem tud a római jog, vagy nem hallottak róla az Akropolisz építői. Miként elég jól megvolt nélküle Euripidész, Hippokratész, Cicero vagy Hérakleitosz is. Ha számba vesszük az európai kultúra igazi, eredeti teljesítményeit, akkor semmi keresztényt nem találunk. Az ún. keresztény kultúra is csak akkor virágzott fel (reneszánsz), amikor kompromisszumot kötött a pogánysággal. Amit persze ez esetben nevezhetünk akár szaktudásnak vagy valóságnak is. Nemzeti tudatunk pusztítását még ma sem fejezték be. Gondolj csak a Bethlen Farkas polgármester templomára feltett turul esetére, amit a katolikus egyház elítélt. Pár napja Badiny Jós Ferenc mellszobrának felállítását is megakadályozták. Szóval dolgoznak az elvtársak... Bocsánat: az atyák. Sosem adják fel. Olyanok, mint a kommunisták. Visszafelé is meg akarják hamisítani a történelmet. Tehát a kereszténységgel is úgy vagyunk, mint korábban a kommunizmussal. Amikor az uralmuk alatt szintén csak olyan problémákkal küszködtünk, amelyek nélküle nem lettek volna. Ezer éve végzünk tehát rengeteg pótcselekvést. És ne feledd, hogy a Koppány–Szent István ellentét még mindig élő és magyarságromboló.
K: Második nemzeti tudattörésük a reformáció. Pedig mi mondjuk büszkék vagyunk a tordai országgyűlés határozatára.
B.J.: Ami János Zsigmond fejedelem nevéhez kötődik. De ő sajnos harmincegy évesen meghalt. Ha van uralkodó, akinek a halálát sajnálom, az elsősorban ő. Képzeld el, ha még húsz évig él. Milyen nagy változások elindítója lehetett volna! Európa legizgalmasabb országa volt akkoriban Erdély! De menjünk vissza a reformációhoz, amivel amúgy semmi bajom, ha nem a magyar viszonyokon is jött létre. Végülis a katolicizmus uniformizáló, totalitárius egyeduralmát törte meg és adott teret a nemzeteknek. Akkor kaptuk vissza anyanyelvünket. És ez jó. Mi volt a probléma nálunk? Ne feledjük el, hogy Mohács után vagyunk, a ketté majd háromfelé bomlott országban, amit kezdetben legalább a hivatalos vallása, etikája összetartott. De a reformáció megtörte ezt az egységet, vallási viszályt okozva. Párját ritkító az olyan keresztény állam akkoriban, ahol egyszerre három vagy négy, amúgy egymást gyűlölő ideológia létezhetett. Szerencsére a magyarságban volt annyi józanság, hogy egymást meglehetősen ritkán gyilkolták vallási okokból, de azért a lelki megosztottságot legitimizálta a vallási megosztottság. Az akkori katolikus-protestáns ellentét a mai napig befolyásolja gondolkodásunkat.
K: De nyilván egyre halványabban.
B. J.: Nem úgy tűnik, legfeljebb más formában jelenik meg. Tehát nézzük az alapállást a XVI. század második felében. Az ország három részre szakadt. Vallásilag minimum négyre. A magyar király katolikus, alattvalói viszont kilencven százalékban protestánsok. De ezt még ki lehetett valahogy bírni. A magyar királyság akkori éves bevétele 6-8OO ezer aranyforint volt. A végeken békeidőben is 12-15 ezer katonát kellett fegyverben tartani. Ennek költsége 1,5 millió forint minimum évente. Vagyis jól láthatóan a magyar királyságnak nem volt elég bevétele még a honvédelemre sem. Pedig kellett hivatalnokokat stb. is fizetni. Az is kitalálható a számokból, hogy ennyi pénzből nem lehetett rendesen fizetni a katonákat sem. Vagyis pénztelenség volt, amit pótolni kellett. Az ún. örökös tartományok meg az egész római birodalom pótolgatott. Aminek persze egyik ára volt, hogy többnyire ragaszkodtak saját katonáikhoz. Vagyis rájuk ment el a pénz. Aztán jött a vallási ellentét. A magyar katonák zöme protestáns volt, akiknek a papjai gyűlölték a katolikus királyokat. Vagyis vallási gyűlölködésből indult el a Habsburg-ellenesség, a kuruc-labanc megosztottság. Ők találták ki, hogy a Habsburgok (és a németek) a magyarság megrontói, kiirtásunkra törekednek. Pedig a Habsburgok csak protestánsellenesek voltak. A németek legalább fele pedig protestáns.
K.: E konfliktus több évszázadon át osztotta meg a magyarságot, beleívódott a kultúránkba, irodalmunkba, zenénkbe, gondolkodásunkba. Protestáns prédikátoraink nagy része jobban gyűlölte a Habsburgokat, mint a törököket.
B.J.: És mindmáig torzítja gondolkodásunkat. Ha tényszerűen nézzük a Habsburg-uralmat, akkor meglátjuk, hogy ez a dinasztia semmi olyat nem tett, amit akkor más európai dinasztia ne tett volna. Centralizált? Igen. Minden hatalom ezt csinálta akkor. Vallásilag türelmetlen volt? Igen. De semmivel se jobban, mint mondjuk az erdélyi fejedelmek legtöbbje. Csak nekik elnézzük. Miként mondjuk az akkori legjelentősebb magyar dinasztia, a Báthory tönkretevését Habsburg (II. Mátyás)- Thurzó György nádor-Bethlen Gábor kooperációban. Gondolj mindenekelőtt Báthory Erzsébet vagy Báthory Anna és Báthory Gábor sorsára. Tanulságos, hogy még Móricz is bedőlt a Báthoryak elleni propagandának. Makkai Sándor püspökíró létére pedig kéjelgett a teljesen abszurd és sohasem létezett Báthory-testvérszerelemben. Németesített a Habsburg? Legfeljebb II. József, de ő is csak a magyar nyelvet tartotta alkalmatlannak hivatali ügyintézésre. Amúgy II. József halála után indult el a jozefinista Kazinczy nyelvújítási mozgalma. Nyilván nem ok nélkül. Szabadságharcaink is a ’48-as kivételével kompromisszummal végződtek, pedig például a katolikus Rákóczy Ferenc tökéletes vereséget szenvedett protestáns katonáival. Aminek tragikus ellentmondásosságára majd talán csak Rodostóban döbbent rá. Kollonich Lipót érsek se akarta kiirtani a magyarságot. Ezek mind protestáns hazugságok. Akik saját vallási sérelmeikből csináltak nemzeti problémát. De indulj ki abból, hogy a Habsburgok úgy gondolták, hogy nekik örökjogon jár a magyar korona. Úgy érezték, övék Magyarország. Ennek fényében komolyan hiszed, hogy saját népük, országuk elpusztítására törekedtek? Ennyire hülye még a tényleg hülye V. Ferdinánd sem volt.
K.: Nem. De ha ennyire elnéző vagy velük szemben, akkor neked mi a bajod velük?
B.J.: Nem vagyok elnéző, csak nem hagyom magamat hitvédelmi érdekek által befolyásolni. Mi a bajom velük? 1527-ben Ferdinánd elfoglalta Budát Szapolyai Jánostól. És bár közben cseh király és osztrák főherceg is volt, de rögtön Budára tette székhelyét. Ezt akkor mindenki természetesnek vette, hiszen akkor még mi számítottunk a térség első hatalmának. Aztán jött 1529-ben Szulejmán, elfoglalta Budát, odaadta János királynak és ezzel egy időben futott ki az országból Ferdinánd, aki soha többet nem látta egykori székvárosát. Buda 1686-os visszafoglalása után többekben, így a kiváló katona, Savolyai Jenő hercegben is megfogalmazódott, hogy a király jöjjön vissza Budára. Legyen ez a központ, hiszen Magyarország a dunai monarchia természetes közepe, geopolitikai centruma. E kérdést később Napóleon is felvetette, de a Habsburg udvari kamarilla akkor már annyira elvakult, buta emberekből állt, hogy nem lett belőle semmi. Pedig Budáról sokkal stabilabban lehetett volna a birodalmat kormányozni. Arról nem is beszélve, hogy ennek milyen pozitív hatása lett volna nemzetünkre. Tehát a Habsburgokkal az a bajom, hogy szűklátókörű, fantáziátlan, középszerű uralkodók voltak, aminek mi is megittuk a levét. Ha jó néhány Árpád-házi királyunkat nem is számítom, de gondold el, mit hozott volna ki egy ilyen hatalmi helyzetből egy Anjou vagy Luxemburgi Zsigmond.
K.: Vagy Hunyadi Mátyás.
B.J.: Neki egész élete ráment arra, hogy létrehozza a dunai monarchiát. A Habsburgok meg az ölükbe kapták és közben csak tehetetlenkedtek. A Habsburgok a maguk kisszerűségével megakadályozták, hogy egy világhatalom vezetői, stílusadói legyünk. Kerékbe törték a magyarság hivatásának kiteljesedését. A Habsburgok csak csökönyösen ültek a készben, vigyáztak rá, de nem tudtak mit kezdeni vele. A másik gond ezzel a dinasztiával, hogy az ő találmányuk a szent István-kultusz, annak összes hazugságával, mely ma is vezérlő eszme a társadalom bizonyos rétegeinél. Egyébként 1740-ben, a Habsburg-ház férfi ágon történt kihalásakor minden nehézség nélkül megszabadulhattunk volna tőlük. Miért nem tettük? Mert a Török Birodalom akkor még komoly erő volt. Pár évvel korábban (1738) szenvedett tőlük vereséget a Monarchia, és vesztettük el ismét a Macsói és a Szörényi bánságot. Szerinted milyen erőt képviselt volna a törökkel szemben egy habsburgtalanított, de független Magyarország? Nos, a kortársaknak volt realitásérzékük. A Monarchia megmentése akkor nemzeti érdek volt.
K.: Lépjünk tovább. Megtöretésünk harmadik lépcsője Trianon.
B.J.: Igen, de erről tudunk a legtöbbet. Ezzel kapcsolatban manapság mindenki okos. Úgyhogy csak azt emelném ki, hogy 1918-ig mi még a pogány eredetű birodalmi elv alapján kormányoztuk országunkat, miközben a francia forradalom előhozta a nacionalizmusokat, miközben mi nem laktuk be országunkat. Plusz még elvesztettünk két világháborút is. Lehet és kell belső mulasztásokról is beszélni, de a lényeg ez. Viszont minden helyzetből van kilábalás. Tehát újra kell fogalmazni végre önmagunkat, céljainkat, hivatásunkat és előre! Nincs reménytelen helyzet, csak reménytelen gondolkodás. És csak a nemzeti érdeknek szabad számítania. Az „univerzalisztikus eszmék” csak valakik, mindig mások érdekeit képviselik és ebből következően nemzetbomlasztók. A többi nem a mi dolgunk.
K.: A negyedik lépcső?
B.J.: Ez az, amit manapság folytonosan átélünk. Ez a parttalan szabadság a sokféleség illúziójával semmisíti meg azt az éltető egyet, mármint létformát, mely csak a mienk.
K.: Aktuális a pogányság?
B.J.: Természetesen. Csak az aktuális, mert csak az van. A többi (kereszténység, iszlám, liberalizmus, kommunizmus, Európai unió, emberi jogok stb.) Hamvas Béla szavával élve csak „kenyőcs” mindenkori nemzetidegen ideológiák számára. Azt se felejtsük el, hogy mi nem tudunk nacionalisták lenni. A mi hungarus tudatunk annál mindig tágabb. Tapasztalatból tudjuk, hogy aki nálunk nacionalista, az mindig csak asszimiláns magyar: zsidó, sváb, román vagy más.
K.: Térjünk vissza a pogány múltunkhoz.
B.J.: Ismerjük meg, amennyire lehet. Merjünk bátran az analógiákhoz fordulni, ahol nem találunk valamit. De ne felejtsük el, hogy ezer vagy kétezer éve mások voltunk. Még ha az a világ egy kicsit idegen is ma nekünk. És ragaszkodjunk a tényekhez, ne rögeszméinket vetítsük vissza a múltba.
K.: Mit értesz ezen?
B.J.: Például azt, hogy állat- és természetvédő szentimentalizmusunkkal ne ruházzuk fel őseinket. Mi egykor lovas nép voltunk. Húst ettünk hússal. A legértékesebb tulajdonunk pedig a ló volt. Így ha áldoztunk isteneinknek, márpedig áldoztunk, akkor a legértékesebbet áldoztuk fel. Tehát adott esetben a lovat. Nincs ebben semmi kivetnivaló. Hiszen feláldozásukkal az isteneket tiszteltük meg. Nagy kérdés viszont, hogy manapság lenne-e értelme egy ilyen cselekedetnek. Arról nem beszélve, hogy a mai magyar ma mit tart maga számára a legértékesebbnek?
(Megjelent az Aranytarsoly 2oo9. szeptember-október-novemberi és 2010. január-február-március-április-május-júniusi számaiban)