Egy román tudós vallomása

NEMZETI ÚJSÁG
1990. március 1.

I.  P.  BRATIANU:

Egy román tudós vallomása

 I. P. Bratianu írása, mely elő­ször angol nyelven a "Transylvania and the Hungarian-Romanian prob-lem" című amerikai kiadványban (Danubian Press) jelent meg, majd a torontói Magyar Elet 1980. március 1-i számában magyarul is napvilágot látott, egy nagyon tisztességes, euró­pai műveltségű, humanista román tudós álláspontját tükrözi. Szükséges­nek tartottuk, hogy a hazai olvasó­közönség is tudomást szerezzen róla. Ezekkel a jóérzésű, emberséges romá­nokkal kell összefognunk, hogy létre­jöhessen az önálló Erdély, e szomorú sorsú tündérország valamennyi lakója javára.

A marxista szocializmustól a

nemzeti szocializmusig

Ceausescu alatt

Büszkén vallom magamat románnak, de még büszkébb vagyok erdélyi román voltomra. Őseim oláhok voltak, ami annyit jelent, "pászto­rok", akik több mint ezer évvel ezelőtt elindultak északra valahonnan a mai Albánia közeléből nyájai-kat legeltetve és maguknak békés, biztonságos életet keresve.

Helytelen és történelmileg megala­pozatlan, hogy román tudósaink politikai okokból olyan származási elméletet találtak ki, mely szerint Erdély földjén őshonosok volnánk. Mi csak körülbelül hat évszázada élünk e földön, és büszkék vagyunk rá, hogy a már régebben itt élt magyarokkal, németekkel együtt átvettük a nyugati kultúrát és az európai népek közösségének tagjai lettünk, így alakult ki az a sajá­tos erdélyi kultúra, mely egyedülálló a világon. Az itt élő népek adták ebbe a kultúrközösségbe a maguk sajátos értékeit, s így jött létre az erdélyi kultúra. Mindig azt reméltem, hogy egyszer a három nép véglegesen egymásra találásából megva­lósul az álom: Erdély, mint a keleti Svájc. Sajnos, ez a remény eddig nem teljesült be. A II. világháború előtt a hitleri Németország tüzelte egy­más ellen az erdélyi nemzetiségeket, hogy azután így megosztva őket, kihasználhassa a nemzeti gyűlöletet. A háború után - habár az un. "szocialista alkotmány" a nemzetiségeknek^ a legszélesebb egyenjogúságot biztosította - a rendszer fokoza­tosan rátért a legkegyetlenebb elnyomási politikára. Ez különösen 1956 után kezdődött el Erdélyben a legdrasztikusabb eszközökkel, amikor az erdélyi magyarságot az 1956-os magyar forradalommal való szimpatizálással vádolták. Ez volt az ürügy, melynek leple alatt megindult az erdélyi magyarság elnyomási folyamata. Az első lépés a kolozsvári önálló Bolyai Egyetem megszüntetése volt, melyet beolvasztottak a román Babes Egyetembe. A beolvasztásnál én is ott voltam és együtt szen­vedtem magyar egyetemi kollegáimmal, amikor Ceausescu brutálisan elvágott minden vitát, mely a Bolyai Egyetem önállóságát próbálta megvé­deni. Akkor lett kollegám és jó barátom, Szabédi László költő öngyilkos, mert nem bírta lelkileg azt a meghurcoltatást, amellyel azért sújtották, mert védte a Bolyai Egyetem önállóságát. Azóta sok száz magyar tanárt és diákot juttatott Ceausescu börtön­be, kergetett öngyilkosságba, olyanokat, akik fel merték emelni szavukat a kegyetlen nemzetiségi elnyomás ellen.

1959-1962 között több  mint 2000 magyar iskolát olvasztottak be román isko­lákba, mint azok tagozatait. 1955-ben a X. párt­kongresszuson már nyiltan kimondta, "Románia nemzeti állam, melynek egész területét az egységes román nemzet foglalja el." Ezzel az un. "szocialista" Románia nyiltan nemzeti­szocialista állammá vált Ceausescu diktá­torral az élén. A soviniszta diktatúra módszerei is hasonlóak a hitlerizmuséhoz. A légbőlkapott dáko­román elmélet alapján csak románoknak, "az uralkodó fajnak" van joga ehhez a földhöz, a többi nemzetiség (több mint 5 millió) csak jövevények, betolakodók, akik örülhetnek, hogy egyáltalán megtűrik őket.

Hogy az erdélyi magyarság ezeréves törté­nelmének és kultúrájának nyoma se maradjon, Ceausescu rendszere elrendelte az összes egyházi és magánkézben lévő irattár államosítását. A pótolhatat­lan történelmi értékű levéltári anyagot összeszedték és ismeretlen helyre szállították. A soviniszta düh kiterjedt a magyar temetőkre is, melyeket felszámol­tak, nehogy kopjafák és sírkövek hirdessék Erdély múltját.

Mindezt mint humanista román írom le, akinek fáj a mai román rendszer népgyilkosságot súroló magatartása. Mint olyan erdélyi román írom a fentieket, akit mélyen megrendített Szikszai Jenő és Kuthi Lajos brassói tanárok tragédiája, akiket meggyilkoltak a titkosrendőrség pincéiben, mert véd­ték az erdélyi magyarság jogait. Minden tisztele­tem Király Károlyé, aki vállalva minden áldoza­tot, kiállt az erdélyi magyarság védelmére és segélykiáltását eljuttatta nyugatra.

Végül: hiszek Erdély jövőjében, hiszem, hogy egyszer a három nemzet, a magyar, a román és német megtalálja egymás kezét, és váll­vetve megteremtik az önálló Erdélyt, mely a nagy európai rendezés után a Közép-európai Egyesült Államok méltó tagja lesz.