Wass Albert:Kolozsvár; 1930

Wass Albert:Kolozsvár; 1930

Kitekintek a vonatablakon:

a régi város ismerős nagyon.

Az öreg Szamos halkan bandukol

és ballagtában régi dalt dúdol,

a Hója-szélen rügyeznek a fák

s hiszem, mint régen: most is van virág,

az ég felettem pompás tiszta-kék,

fecskék suhannak, éppen úgy, mint rég,

a házsongárdi fák is intenek
és lepkét űz egy régi kisgyerek...

A varázs megtört. Tompán. Hirtelen.

Zakatoltunk a váltósíneken.

Az állomás állt szürkén, hidegen...

A régi város más lett: idegen.

Az utcalárma zagyva hangzavar.

A szembejövőket hiába lesem:

Ismerős arcra nem talál szemem.

Idegen szó. Idegen felirat.

Az embertömeg futkosó, riadt.

(A régi emberek tempósan jártak

s a boldogságra mégis rátaláltak!)

Lassan-lassan a temetőhöz értem.

Fák őrizték némán és sötéten.

Bent minden régi helyet sorra jártam:

- itt tanultam... itt írtam... itt leányra vártam... -

Kísért, kísért egy ismerős gyerek

s amerre néztem: ismerős nevek...

és megtudtam, amire este lett,

hogy bár kint minden, minden elveszett,

e hely, hol mindent kis halmok takarnak,

Örök Város a bujdosó magyarnak...

Mert míg Kolozsvár utcáit bejártam,

csak egyetlenegy ismerőst találtam,

komor volt, vén volt... mondjam a nevét?

rámemelte zörgő csontkezét:

Tudd meg, a fecske itt hiába szálldos,

meghalt - mondta -, meghalt a régi város,

annyi maradt csupán belőle élve,

amennyi belefér

szíved egy rejtett, ócska szögletébe!

S míg vágtattam vissza a síneken,

idegen voltam én is, idegen.

(1930)